Bűnbeesés után

Lukács György, Háy Gyula és a többiek
Hitler valószínűleg emlékezett arra a szakállas anarchistára, aki a müncheni Café Megalomaniában, a bajor bohémnegyedben ócsárolta a rajzait.1 Erich Mühsamnak amúgy is sok volt a rovásán. Az I. világháború idején megtagadta a hadiszolgálatot, ezért börtönre ítélték. Részt vett a Bajor Tanácsköztársaság szervezésében, amiért ismét fegyházba került, s csak akkor szabadult, amikor Hitlert kényelmes fogságra ítélték abban a büntetés-végrehajtó rendszerben, ahol Mühsamot súlyosabb körülmények között sanyargatták. Hitler hatalomátvétele után Mühsamot, a költőt az elsők között fogták el. Az oranienburgi táborban módszeresen kínozták, valójában halálra verték, végül a testét egy dróton függve találták egy latrinában az öngyilkosság látszatát keltve. Mühsam előre figyelmeztette a feleségét, hogy ne adjon hitelt öngyilkossága hírének.
Mühsam felesége bajor katolikus családból származott. 1933-ban az utolsó vonatok egyikével menekült el Csehszlovákiába, ahol a Komintern egyik ügynöke hálózta be azzal az ígérettel, hogy mártír férje összegyűjtött műveit a Vörös Segély költségén és támogatásával a Mezsdunarodnaja Knyiga, a moszkvai nemzetközi kiadó fogja gondozni.
Zensl Mühsamot Moszkvában háromszor tartóztatta le a politikai rendőrség.2 Először hat hónap múltán szabadult 1936 decemberében. Míg Svájcban és Párizsban a trockista és anarchista körök fellármázták a sajtót Zensl Mühsamért, addig a Sztálin személyes meghívására Moszkvába érkezett Lion Feuchtwanger a védelem tanújaként jelentkezett a baseli Nazionalzeitungban. Beszámolt róla, hogy Zensl felkereste őt moszkvai szállodájában, így szabadlábon van. Az özvegy elpanaszolta a nagy hírű német írónak, hogy férje művei összkiadásának ígéretével csábították Moszkvába. Múlnak a hónapok, s az írói hagyaték ügye nem mozdult előre.
Hitler személyes ellenségeként kezelte Feuchtwangert is. A híres doktornak az volt a rovásán, hogy portékáját egy müncheni kávéház teraszán képeslap-árusként hiába kínálta neki. Az emigráns moszkvai vendég Hitler másik személyes célpontjának özvegye ügyében nem volt rest és kapcsolatba lépett a moszkvai állami kiadóval, ahol szívélyesen elmagyarázták neki, hogy ez a hagyaték “belső német ügy”, különben sincs elég anyag, s abból mindössze egy antológiára futná.
Nem kétséges, Zensl ott járt Feuchtwangernél, sorsát felemlegetni mégsem merészelhette. Börtönélményeiről rettenetében egyetlen szót sem szólt, különben az író nem vitatná oly hetykén mások tanúságát Zensl letartóztatásáról.
Zensl egyik börtöntársa, később a náci-szovjet paktum titkos záró rendelkezése szerint végrehajtott breszt-litovszki fogolyátadás áldozata, Margarete Buber-Neumann emlékirataiban azt állítja, hogy első letartóztatásakor Zensl csak vizsgálati fogságban volt, ahonnan egyetlen szál hálóingben váratlanul dobták ki az utcára.3
A Szovjetunióban díszvendég Lion Feuchtwanger árvaházakat is látogatott. 1937-es útikönyvében, a nagy perek kellős közepén, lelkesen számolt be a humánum eme intézményes megnyilvánulásáról.4 Tüzetesebb szemrevételezés talán elárulhatta volna, hogy az árvák többségének szülei valamelyik fegyházban senyvedtek. Ilyen árvaházba vitték a Koldusopera egykori Pollyjának alakítója, a színésznő Carola Neher gyermekét. Elutazása után Feuchtwanger még nem járt messze a szovjet határtól, amikor Zenslt és Carolát ugyanabban a koholt bűnügyben tartóztatták le.
A moszkvai Butirka fegyházban viszontláthatták egymást 1939 szeptemberében. Elébb Zensl, utána Carola lett a zárkafőnök. Nemigen értették, hogyan kerültek ugyanegy cellába, s azt sem, miért hizlalják őket, miért kapnak különleges orvosi ellátást. Carolát száműzetésbe küldték. Amikor ismét felbukkant, a színésznő már számos kihallgatáson esett át. Kollaborációra elébb finom ételekkel, azután kínvallatással próbálták rákényszeríteni, miképp Zenslt is.
1939 szeptemberében mindketten rajta voltak azon a listán, amelyik a Molotov-Ribbentrop-paktum értelmében a német állampolgárokat “repatriálja” a Gestapo közreműködésével. Ismeretlen okból mindketten lemaradtak a breszt-litovszki transzportról, a megszállt Lengyelországba visszaszolgáltatott német emigránsok csoportjából. Visszakerültek a Gulag bugyraiba. Carola ott pusztult, Zensl túlélte.
Zensl Mühsam ügye sokak igazmondásának próbájává vált. Herbert Wehner, moszkvai emigráns, később a Német Szövetségi Köztársaság Bundestagjának magas tisztségviselője egyik moszkvai feljelentőlevelében azt vallotta, hogy a húszas évek óta nem látta Zenslt. Később beismerte, hogy mégis találkozott vele Moszkvában. A valóság az, hogy Kurt Funk elvtárs, azaz Herbert Wehner már prágai emigrációjukból jelentett Zensl trockista kapcsolatairól.5
Érthetetlenül, vagy nagyon is érthetően a két asszony, Carola Neher és Zensl Mühsam sorsa sokak számára élet és halál kérdéséve változott: ki mikor látta őket, milyen körülmények között. Mintha halálos fertőzést hurcoltak volna, akár a leprások.
Az 1936 szeptemberében Zensl Mühsam és Carola Neher letartóztatása után éberségből vizsgáztak a Szovjet Írószövetség német szekciójának tagjai, hosszú, hajnalig tartó üléseken. Carola végtére is a korán elhunyt Klabund, az első Krétakör-dráma szerzőjének özvegye volt, így irodalomtörténetileg is érdekes figura. Brecht a Kaukázusi krétakörben azzal hódolt elhunyt barátja emlékének, hogy a kerettörténetet Kínából a Szovjetunióba helyezte át.
A vésztörvényszék elnöke Barta Sándor volt, Kassák Lajos sógora, a bécsi emigráns avantgárd folyóirat, az Akasztott ember egykori szerkesztője. Még negyvenesztendős sincs, de máris fellebbezhetetlen párt-tekintély, a kivégzéséig. Az egybegyűltek között ott volt a már Berlinben, még az emigráció előtt a Lukács György által baloldali elhajlóként megbírált Bredel és Ottwalt, majd egyik ülésén megjelent maga Lukács György is, továbbá Gábor Andor, Johannes R. Becher, Gustav Regler és Julius (Gyula) Háy. Céljuk a hosszas kritika és önkritika után az volt, hogy kiszűrjék maguk közül az elhajlókat és árulókat, tisztázzák és bizonyítsák, hogy akikkel találkoztak, beszéltek, azokkal véletlenül futottak össze.
Lukács az éberség új korszakát üdvözölte a tisztogatás szigorúságában. Az ellenséget akaratlan is lehet szolgálni. Az etikába csomagolt frazeológia szerint “objektíve” sokan férkőztek sorainkba, akik szándéktalanul is az imperializmus szekértolói lettek.
Lukács György a hegeli dialektikát földközelbe hozta. Eddig, mondta, könnyű volt felismerni az ellenséget, mert az nyíltan azonosult a trockizmussal, buharinizmussal. Most rejtőzködik az ellenség, a párthűség álarcába bújik, leleplezése így különösen nehéz. Feladatunk tehát kettős, hangsúlyozza Lukács. Likvidálni a kártevőket (Schädlinge), s megállapítani azok felelősségét, akik miatt a kártevők köztünk dolgozhattak.6
A gyónásokban sűrűn szerepelt az éppen letartóztattak neve. Háy Gyula mentségül hozta fel, hogy neki még nincs elegendő iskolája az éberségben. Nem gyaníthatta, hogy a Radványi László (Anna Seghers férje) vezette berlini MASH-iskolában, a marxizmus és munkásképzés fellegvárába, ahol ő is tanított, egyáltalán beférkőzhetett Carola Neher kedvese, majd férje, akit azóta imperialista kémkedés és trockizmus vádjával golyó általi halálra ítélt egy rögtönítélő bíróság. Másfelől Bécsben összefutott Brechttel és társaival, akiknek nyomorultul defetista magatartása a párt-likvidátorokéra emlékeztetette őt, a naiv és tapasztalatlan kommunistát.
“Defetizmus” az akkori pártzsargonban annyit jelentett, hogy valaki nem bízott a munkásosztály és a szakszervezetek közeli győzelmében. Hitler új uralma ingatag, a német kommunisták nemsokára elsöprik a nácikat. Az a tény, hogy a német kommunista pártnak még írmagja is alig maradt, nemigen zavarta a politikai jósokat.
A pártonkívüli Brechttől nem lehet rossz néven venni a defetizmust, mondta Háy Gyula, de a feleségétől, a párttag Helene Weigel színésznőtől annál inkább. Háynak – a taggyűlésen vallotta így – Carola Neherről sem volt jó benyomása. A Pravda-tudósító Kolcov estélyén futott össze Carola Neherrel az ugyancsak emigráns Háy Gyula, aki azon egyszerű okból nem került közelebb hozzá, mert – felszólalása szerint – nem tetszett neki az asszony. Igaz, Kolcov pártfogására hivatkozva Carola valamilyen irodalmi négermunkát ajánlott neki, de ezt Háy visszautasította. Ezek után Háy némiképp önhitt fogalmazása szerint Carola leszállt róla (mich aufgegeben).
A Budapestről indult Háy Gyula vallomásra kényszerült Éva Striker (a jegyzőkönyvekben Sticker), Koestler gyermekkori barátjának, a Harkovba áttelepült bécsi fizikus Alex Weissbergnek az első felesége ügyében is. Évát még Budapestről ismerte, gyónta meg Háy, de ez csak futó ismeretség volt, a múlt dominált benne, nem a jelen. Fogalma sincs arról, folytatta Háy, miért tartóztatták le gyermekkori barátnőjét, nem is jutott el hozzá, hogy Évát azzal vádolták, miszerint kerámiáiban horogkeresztet rejtett el. Csak annyit hallott róla, hogy valamely panaszával Kolcovhoz fordult. Kellemetlen (peinlich) csak az volt, hogy Évának – akit csak felületesen ismert -, annak letartóztatásakor, pénzzel tartozott. Az összeget azonban visszaadta Éva édesanyjának, Polányi Laurának. A jelen lévő Barta Sándor avantgárd költő, de Gábor Andor is pontosan tudta, ki az a Polányi Laura abból a híres dinasztiából, amelyik Polányi Mihály kémikust és Polányi Károly szociológust adta.
Háy vallomása után Gustav von Wangenheim, a drámaíró bevallotta, ismerte Évát ő is. Harmadikként Ernst Ottwalt kapott szót azzal a beismeréssel, hogy a fizikus Alex Weissberg járt nála letartóztatott, bár különélő felesége, Éva ügyében azzal, hogy hozza őt kapcsolatba Mihail Kolcovval. Ottwalt letagadta Weissbergnek, hogy ismeri Kolcovot, mire Weissberg könyörgőre fogta a dolgot, hogy legalább Kolcov barátnőjének telefonszámát adja meg. Ezt Ottwalt hajlandó volt kiadni. Weissberg felhívhatta a belügyi szervekkel jó kapcsolatot ápoló Maria Osten elvtársnőt, akinek sorsa hasonló lett Kolcovéhoz. Buharin pere során fogták el s végezték ki.7 Feuchtwanger moszkvai útinaplója a nagy tisztogatás utolsó nagy vádlottjának tárgyalásán már a börtönkönyvtárakban is fellehető volt. Elképzelhető, milyen szívvel olvasta Nyikolaj Buharin, egykoron és Lenin szerint a párt kedvenc gyermeke Feuchtwanger elmélkedését arról, hogy ha Lenin a bolsevizmus cézárja volt, úgy Sztálin az új birodalom Augustusa, a bőség atyja. Feuchtwanger egyébként a perbe fogott Karl Radekért emelt szót Sztálinnál, aki gyorsan visszavágott azzal, hogy Feuchtwangert a zsidó szolidaritás mozgatta. Radek áruló. “Maguk, zsidók, egyetlen örökérvényű legendát teremtettek – Júdásét”, mondta Sztálin, legalábbis így írta meg önleleplezően maga Feuchtwanger.
Esztendeig volt ideje gondolkodni bűnein, vallotta Buharin a vádlottak padjáról, így mélyebben elemezhette a perek természetét és mozgatórugóit. A bitófa árnyékában Buharin megrótta a német írót. Feuchtwanger nem értette meg a vádlottak bűneinek mélységét és szerepét. A világtörténelem egyszersmind a világ ítélőszéke (Weltgeschichte ist Weltgericht), hangoztatta kivégzése előtt Buharin.8 Az ítéletet a világtörténelem feltartóztathatatlan menete igazolta.
Sötétség délben, Koestler regénycíme szerint. Esztendővel kivégzése előtt Nyikolaj Buharin még átkot szórt egykori társaira, Kamenyevre és Zinovjevre. Nagyszerű, hogy lelőtték ezeket a kutyákat, hangoztatta. Ezt persze nyilvánosan hirdette a nagy Vozsd, a vezér jelenlétében. Sztálin pókerarccal hallgatott, tudhatta, kit gázol el legközelebb a világtörténelem.
Nagyszerű, hogy agyonverték azt a kutyát, mondta feleségének Ernst Fischer filozófus, az Osztrák Kommunista Párt egyik vezetője, amikor Ramón Mercader egy jégcsákánnyal behasította Trockij fejét. Ernst Fischer, a neves humanista akkoriban Peter Wieden, vagy Peter Vidal néven élt a moszkvai Hotel Luxban, emigránsok között, akiket megtizedelt, a “csisztka”, a nagy tisztogatás. “Agyonverték, agyonverték ezt a veszett kutyát, valami baltával, érted, agyonütötték. Méltó halál ennek az ördögnek! Történelmileg szükségszerű volt, érted, hogy csakis agyonverni lehetett!”9
Meglehet, ez csak az elvált feleség, Ruth von Mayenburg, a szovjet katonai elhárítás arisztokrata születésű Mata Harijának rosszmájúsága. Ám így emlékszik a “humanista” Fischerre a Hotel Luxban gyakran megforduló Herbert Wehner is. Lengyelország felosztásakor Ernst Fischer boldogságában felverte az egész környéket, jegyezte fel Wehner.10 Amikor pedig Fischer írásban nyilatkozott a perekről, akkor Feuchtwangerhez hasonlóan irodalmi ködfelhőbe burkolta véleményét a “kutyákról”. Shakespeare-i tragédiákról beszélt azért, hogy felnagyítsa a szereplők ördögi kétszínűségét, s elmagyarázza, hogyan volt lehetséges a régi bolsevikok életútját ismerve ilyen “árulás”. Megsemmisíteni a trockistákat, hangzott egyik brosúrájának jelszava. Emlékirataiban erre némi szégyenkezéssel gondol, s védelméül azt az akkori aggodalmát hozza fel, hogy értelmiségiként leginkább Sztálin ellenzékének a fasisztákkal kötött lehetséges szövetsége riasztotta.11
Az antifasiszta jelszót és magatartást a szovjet pártapparátus kisajátította. A Komintern vezetőjének, Dimitrovnak tulajdonított “fordulat” merő epizódja volt annak a több fronton vívott harcnak, mely a bel- és külpolitikában a sztálini kurzus hegemóniáját volt hivatott megteremteni.
Fischer később megpróbált leszámolni a sztálinizmussal. Egy illúzió végéről beszél, amikor a sztálinizmustól történt eltávolodását írja le. A műtét, amellyel az antifasiszta elhivatottságot a sztálinizmusról próbálta lefejteni, nem sikerülhetett. Nem azért, mert ez a történelmi emlékezet-tisztítás lehetetlen, hanem azért, mert ehhez a múlt teljes feltárása szükséges. Kérdés persze, hogy ilyen monumentális bűnbeesésre van-e feloldozás? A lehetőséget Arthur Koestler vagy André Gide példája villantotta fel. Ez a két világnagyság azonban, jelen tudomásunk szerint, senkit sem denunciált személyesen, a bukott istenséget, a kommunizmusét nem emberáldozattal táplálta.
Fischer emlékirata a számvetések ama sorába illeszkedett, amelyet jelentős sikerrel formázott meg például Háy Gyula. A történelemkritikai irodalom együtt tárgyalta őket, s kimutatta az emlékezet fehér vagy éppen fekete foltjait.12 A Szülelett 1900-ban oldalain Háy elfeledkezett arról, hogy a Das Wort című folyóiratban drámát közölt az éber leánykáról, aki az ellenforradalmi merénylőket, történetesen német emigránsokat, feladja a titkosszolgálatoknak.13
A harmincöt éves Háy Gyula a Tiszazug című drámáját próbálta Moszkvában színpadra juttatni a német emigráns írók szervezetének tagjaként. S ahogyan minden túlélő, egy vagy több pártfogójának köszönhette az életét. Háy a náci Németországban letartóztatott Ernst Thälmann kommunista pártfőtitkár nyomába lépő Wilhelm Pieck fiának vazallusa volt. Második emigrációjában, büntetésének egy részét letöltve, az ötvenhatos forradalom után Svájcban már ismét emlékezett Carola Neherre, csak éppen arra nem, hogy az emigráns német írószövetségi pártcsoport titkos taggyűlésén mennyire igyekezett elhatárolódni tőle s kivégzett férjétől.
Moszkvai emigrációjának kezdetén Háy Gyula az akkor Dániában élő, de moszkvai befolyását féltékenyen őrző Brechttel vívott csatát. A Moszkvában járatos Feuchtwanger a Tiszazugot ajánlotta megfilmesítésre Ernst Lubitschnak. Amikor a megfilmesítés híre Brecht fülébe jutott, ő tüstént kijelentette, hogy a Tiszazug nem marxista dráma. “Mert egy darab, amely a tulajdon iránti mohó vágyat ábrázolja, vagy a lelki eltorzulást, amely a birtoklást előidézi, még nem marxista. Ismeretes, hogy a kapitalizmus marxi ábrázolásában a kapitalizmus gyökere nem egy misztikus és ösztönszerű birtoklási vágy.”14
A dráma a nadrágszíjparcellákért arzénnal gyilkoló parasztasszonyokról szól, s persze a gyilkos önzést ostorozza.
Háy még emigrációjuk előtt megpróbált Brecht egyik bécsi produkciójában részt venni az író-rendező felesége, a színésznő Helene Weigel közvetítésével. Brecht azonban tudtára adatta, hogy nem tartja elég tehetségesnek. A moszkvai emigrációban a Tiszazug német szövegének megjelenését fanyalgó kritika fogadta. A művet Brecht egyik híve, Bernhard Reich utasította el. A Háyt támogató “Lukács-klikk”-nek (ez Brecht jellemzése volt) sikerült nagyobb politikai támogatásra szert tenni. Maga Háy számos cikket közölt, amelyben rejtetten, olykor nyíltan is Brechtet és körét támadta, nemegyszer olyan utalásokkal, hogy Brecht munkássága “objektíve” a fasizmus malmára hajtja a vizet.
Az élesen támadó cikket az életéért és a befolyásáért küzdő Háy elküldte a Das Wort című moszkvai emigráns folyóiratot távolból szerkesztő Brechtnek, aki petárdaként robbanó leveleket küldött vissza Moszkvába Háynak, Bechernek s folyóirata szerkesztőinek. A cikk eredeti formában, a hatásos közbeavatkozás nyomán nem jelent meg, kárpótlásul a német író párttagok, engedelmesen a trombitaszóra, Háy Gyulát emelték a magas polcra, elsősorban Lukács György nyomására, aki realizmusteóriájáért küzdve több cikket írt Háyról német lapokban és a moszkvai Új Hangban.
A kort felidéző emlékiratok harminc-negyven év távolából születtek. Az emlékiratok hitelét azonban megkérdőjelezi számos elhallgatás vagy még inkább: kényszeredett magyarázat. Ernst Fischer az ideológia alvajárójának jellemezte magát, olyan embernek, aki rákényszerült az egyik oldal védelmére a másik tagadásával. Háy gubóban élő léleknek festi tegnapi lényét, aki legyőzte a kíváncsiságát, nem kérdezősködött mások sorsáról.
Háy Gyula túlélte a pereket: Moszkvában a szerencse fia volt. A moszkvai emigráns német írószövetség tisztogató ülésén, amikor éppen Carola Nehertől határolódott el, az elnöklő Walter Ulbricht a magyar klikkre kerített sort. A vérszomjas Ulbricht egyenként próbálta lefejezni a vezetőket. Gábor Andor után éppen Háyra készült lecsapni, amikor “jött a királynő hírnöke”, hogy Brecht Koldusoperájából idézzek, és a Komintern akkor vezére, Dimitrov felmentő levelével Wilhelm Pieck lépett be. Gábor Andort ekkor nem kaszálták el. Wilhelm Pieck ült most az elnöki székbe, így a Háyra támadó vihar is lecsillapodott.
A második világháború után a Tiszazugot mutatták be Németország keleti szektorában. Háy Gyulát a denunciálás két hivatásos mestere, Inge és Gustav Wangenheim fogadta Berlinben. Háy és új felesége, a háború utáni évekről és 1956-ról izgalmas emlékiratot író Majoros Éva15 találkozhatott az új államvezetőkkel, a szakállat növesztett, s immár barátságos Walter Ulbrichttal, az atyai pártfogó Pieckkel. Berlinben találkoztak a koncentrációs táborokat megjárt Ernst Buschsal, a Brechtnél Galileit játszó nagy színésszel, felidézték a régi szép időket, amikor Mihail Kolcov szalonjában múlatták az időt Maria Ostennel és Carola Neherrel. “Beszélgetésünkbe még vegyült egy kis remény, hogy talán egy nap Carola is megjelenik közöttünk” – írta Háy. Kérdés, tudott-e arról Háy Gyula, hogy Carolát a Kelet-Berlinben nagy filmrendezőként és tanárként működő Wangenheim jelentette fel?
Carolát visszavárták? Ez eléggé kellemetlen lett volna: sok tanú akadt rá, hogyan határolódott el Háy Gyula a híres színésznőtől, miképpen állította, hogy Carola “rászállt”. Sokaknak volt kellemesebb az áldozat Carolára emlékezni, s feledékenyen dőzsölni a bankettek fehér asztalánál.

A keletnémet kulturális cézár, Johannes R. Becher 1956 augusztusában nem minden irónia nélkül kérte fel Háy Gyulát és Lukács Györgyöt az elhunyt Brecht búcsúzatására. A nemzetközi íróvilágban nem volt Brechtnek keményebb ellenfele Háy Gyulánál és Lukács Györgynél.
Lukács a háború után már nem lelkesedett annyira Háy Gyuláért. Minden hájjal megkent bajkeverő (Volkommene Macher), mondta róla állítólag.16
Brecht temetése után hat héttel Háy Gyula a magyar írószövetség alelnökeként járt küldöttségben a spanyol polgárháború veterán elhárítótisztjénél, a veszedelmes Singer elvtársnál, aki most Gerő Ernő néven a hatalom csúcsán tárgyalni sem volt hajlandó az 1956. október 23-án tüntető diákokkal. Gerő férfias kézfogással pecsételte meg ígéretét Háynak, hogy nem lövet a tömegre. A szavát nem tartotta meg. A forradalom leverése után Háy Gyulát 1957. január 24-én letartóztatták, másodrendű vádlottja lett a “nagy írópernek”. Litván György emlékezete szerint a fegyházban Háy “nagyon férfiasan, keményen tartotta magát”.17
A forradalom leverése után Háy fejét az elsők között Johannes R. Becher követelte. “Húszesztendős barátságunk sem változtat azon a tényen, hogy Háy Gyulából kártékony ellenforradalmár lett.”18
Háy kegyelemmel szabadult. Aczél György, a hatvanas években a kulturális élet mindenható ura ugyan a teljes beilleszkedés lehetőségét ígérte Háy Gyulának, de öt esztendeig csak a fordítás gályapadjáig jutott. Annak a Brecht-darabnak a fordítását osztották rá, amelyet megjelenésekor Háy erőteljesen bírált.
Később új, önkéntes száműzetésbe vonult, Svájcba, ahol önéletrajzát (Született 1900-ban) megírta. A mű lelkes kritikusai között feltűnt a német szociáldemokrácia aktív vezére, Herbert Wehner (mozgalmi nevén Kurt Funk), aki elérzékenyülten emlékezett a régi, szép, együtt töltött moszkvai évekre.19 Ebben a cikkében mesélte el Wehner, hogyan próbálta rávenni őt Walter Ulbricht történetesen Gábor Andor megsemmisítésére.

 

1 Henry Pachter: Weimar Études, Columbia University Press, 1982, 252.

2 Reinhard Müller: Zenzl Mühsam und die stalinistische Inquisition in: Frauen um Erich Mühsam, Lübeck, Gustav Heinemann Bildungstätte, 1996, 32-86.

3 Margarete Buber-Neumann: Als Gefangene bei Stalin und Hitler, Seewald Verlag, Suttgart, 1985, 165.

4 Lion Feuchtwanger: Moskau 1937, ein Reisebericht für meine Freunde, Amsterdam, Querido, 1937

5 Ulrich Volklein: Ich bin ein gebrannter – Denunziation in Moskau, Verrat in Sweden, Kontakte mit der Stasi, Das Lebenskrisen des Herbert Wehner, Hamburg, Deutschegeschichte, 85.

6 Reinhard Müller (ed.) Georg Lukács-Johannes R. Becher-Friedrich Wolf u. a.: Die Säuberung, Moskau 1936, Stenogramm einer geschlossener Parteisammlung, Rohwolt, Reinbeck bei Hamburg, 439-442

7 Reinhard Müller i. m. 199.

8 Adolph Georg Löwy: Die Weltgeschichte ist das Weltgericht. Bucharin: Vision des Kommunismus. Wien, Europa Verlag, 1969; Ernst Bloch: Bucharins Schlusswort, in: Von Hasard zur Katastrophe. Politische Aufsätze aus den Jahren 1934-1939. Frankfurt, Suhrkamp, 1972, 351-359.

9 Ruth von Mayenburg: Hotel Lux, München, Bertelsmann, 1978, 192.

10 Herbert Wehner: Selbstbesinnung and Selbstkritik: Gedanken und Erfahrungen eines Deutschen, Köln, Kiepenhauer und Witsch, 1994.

11 Ernst Fischer: Das Ende einer Illusion. Erinnerungen 1945-1955, Wien, Fritz Molden, 427., 449.

12 Hans-Albert Walter: Die Grenze des Erinnerungsvermögens. Kritische Anmerkungen zur Autobiographie von Julius Hay, Frankfurter Hefte 2, 1971. 107-116.

13 Julius Háy: Tanjka macht die Augen auf. Das Wort 11, (1937) 59-107.

14 Háy Gyula: Született 1900-ban, Interart, Budapest 1990, 260.

15 Hay Éva: A barikád mindkét oldalán, Budapest, Osiris, 2000

16 János Szabó: Der Volkommene Macher Julius Hay – Ein Dramatiker im Bann der Geschichte, München, Iudicium Verlag, 1992

17 Litván György: Emlékezés Háy Gyulára, Élet és Irodalom, 2000/15. (május 5.)

18 Johannes R. Becher: Lukács Györgyről, Háy Gyuláról és a Petőfi-körről, Népakarat, 1957. február 22. Idézi János Szabó i. m. 131.

19 Herbert Wehner: Wo die Kesselpauken stehen, Der Spiegel, 17. 5. 1971 (21./71) 164. János Szabó (i. m. 161.) téved a cikk datálásában.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ungvári Tamás

Keresés

Kategóriák

Könyveim