Ignotus és Babits: Változatok a zsidókérdésre

Ungvári Tamás

Meglepő, s a kritikai fősodortól messze eső megállapítással kezdem. Azt feltételezem, hogy a magyar irodalom a két világháború között újra gettóba zárta a zsidóságból kiszakadt írókat. Amiképpen a társadalmi életben végül korlátozták a zsidók társadalmi- és gazdasági mozgásterét, az irodalomban és a társadalomtudományokban kialakult zsidókép elébb mondta fel az asszimilációt, mint ahogyan azt törvényekkel is korlátozták.

A két világháború közötti korszakot egyfelől virulens és durva antiszemitizmus jellemezte, melyet az uralkodó hatalom hol megfékezett, hol szabadjára engedett – gondoljunk csak a húszas évektől elharapózott „zsidóverésekre”. A durva antiszemitizmus azonban egyelőre nem válhatott köznyelvvé, domináns diskurzussá. A kulturális antiszemitizmus azonban csaknem normatív rendszerré változtatta át a zsidóról, s a zsidóságról vallott nézeteket.

Babits Mihály, a Nyugat szerkesztője, fontos regénnyel jelentkezett a húszas évek elején. A „Timár Virgil fia” Babits önvallomása szerint közvetlenül a bukás (a vesztett háború) után született, de szerzője éppen a virulens antiszemitizmus idején két esztendeig pihentette művét. [1]

Timár Virgil szerzetes-tanár kiválaszt az osztályából egy különlegesen érzékeny fiút s vezetője lesz a hit és a tudás ösvényein. Váratlanul azonban feltűnik a kísértő a Vitányi nevű léha és nagyvilági újságíró személyében. Vitányi rossz tulajdonságok halmazából összerótt karakter, akiről kiderül, hogy a cisztercita szerzetes növendékének, Vágner Pistának természetes apja. A fiút a megye egykori híres kurtizánjával nemzette, majd a leányanyánál hagyta.

Azt, hogy ez a léha újságíró „másvallású”, azt Vitányi belső monológjaiból tudjuk meg. A belső monológok feltárják egy kéjvágyó zsidó lelkiállapotát.

A korabeli kritika minderről hallgatott: Kosztolányi Dezső a Nyugatban írott beszámolója a mű artisztikumát dicséri, de a Vitányi alakot nem említi.[2] Az pedig, hogy a léha újságíró életbeli mintája az akkor már emigrációban élő Ignotus lett volna, azt maga a minta, vagyis Ignotus robbantotta ki az Indiszkréció az irodalomban indított Nyugat vitában.[3]

A Nyugat a „Timár Virgil fia” megjelenésének esztendejében a „zsidókérdés” új értelmezésének is helyet adott. Biró Lajos „A zsidók útja” című röpiratáról beszámoló tanulmányt Giesswein Sándor pápai prelátus tollából közölte. [4] Itt jelent meg Zsadányi Henrik „A zsidóság térfoglalása” Magyarországon” című dolgozata is. [5]

Ezen megnyilatkozások mindegyike a zsidóságot jövevény-elemnek kezelte, külön nemzetségnek, illetve Giessweinnél, még külön fajnak is. Mindez egybehangzik a „Timár Virgil fia” ábrázolásmódjával. A pap-tanár Virgil (Vergilius), hiába küzdött tanítványáért – a bűn csábítása elnyelte a kis Vágner Pistát, a kurtizán szerelemgyerekét.

A kulturális antiszemitizmus a háború utáni korban irányt változtatott. Korszerűsítette a sztereotípiákat, a zsidóság idegenségét hangsúlyozta. Vitányi személyében a szexuális szertelenség, az életrajzban feltűnő kicsapongás ismert asszociáció-világa igencsak pregnáns arcélet kap. A zsidó szereotípiákról szóló szakirodalom mindezt az európai irodalomból is felidézte. [6] A zsidó, mint a deviancia, a többségi magatartástól eltérő alkat jelenik meg.

A magyar folyóiratok írásaiban persze nem találjuk annak gyanúját, hogy Babits tollára tűzte volna a „zsidókérdést”. [7] Csak az emigrációból megszólaló Hatvany Lajos tette szóvá Babits pálfordulását a kommün után. [8]

Komlós Aladár 1926-ban járt Babitsnál és feleségénél, Török Sophienál, hogy a Múlt és Jövő számára. kifaggassa őket a zsidókérdéssel kapcsolatos állás-pontjukról Természetesen szóba kerül a „Timár Virgil fia”. Babits itt azt vallotta, hogy nem írt kulcsregényt, sok ember arcvonásaiból gyúrta Vitányi figuráját: „A sznob, mégpedig a kereszténységgel sznoboskodó zsidó kellemetlen típusát”- rajzolta meg. [9]

A zsidó parvenü szociokulturális európai jelenség volt. A német közbeszédbe a parvenüt a „Protz” szóval jellemezték, sőt a vagyonával büszkélkedőt „Geldproznak”.  A német-osztrák „Trivialliteraturban” fel-feltűnt a parvenü alakja. Egy Goldstein nevű figura büszke a katolicizmusára és eldöntötte, hogy az antiszemita pártra szavaz, amidőn egyszerre csak megszólal a nagyapától örökölt Ótestamentum és józanságra inti. [10]

Vitányi az európai sztereotípiákból csirizelt alak, művészileg gyarlón formált séma, s a regényből harsányan kikiáltó személy. Ha minden rendben lett volna körülötte, Babits nem tartja vissza a regény kéziratát. Az emigrációba kényszerült Komlós Aladár világosan kijelentette, hogy Vitányi „Ignotus kaján torzképe”.[11]

Csaknem száz év múltán is nehéz tudomásul venni, hogy Babits tudatosan használta fel céltáblának Ignotust. Ignotus volt az, aki a Nyugat szervezőjeként felhozta a fővárosba a fogarasi tanárságba szorult Babitsot. Ugyanakkor Ignotus lett a Nyugat köréből forradalmak utáni idők legnagyobb vesztese. Kiszorult a magyar közéletből, menekülési stációi egyik európai városból a másikba hajtotta: támadható lett és védekezésre képtelen.

Ignotus ugyan sohasem tett szemrehányást Babitsnak, de amikor cikket adott volna a Nyugatnak, eszébe jutott Babits, és undorának adott hangot. Nyílt szakításra azonban csak az évtized végén került: Fenyő Miksa, az egyik alapító atya tett pontot a viszály végére.[12] A Nyugat irányítása Babits kezében maradt.

A politikus Ignotust sohasem kedvelte Babits. Róla írott kritikáiban a költőt méltatta a publicista rovására. [13] S amikor Balázs Bélát és Lukács Györgyöt emigrációjukban kitagadta a magyar irodalomból, már készült a „Timár Virgil fia”, egy író-típus megjelenítése, melyet élet-és irodalomfilozófiai káténak is felfoghatunk. Szakításnak az egykoron egységes Nyugat sorain belül, új irányvonal meghatározásának. [14]

A regény egy pap és egy világi irodalmár csatája egy fiatal lélekért. Az elkárhozás szellemét azonban egy külsőségeiben is zsidó alak képviseli. Vitányi kistermetű, görbe lábú, keleties arcvonású férfi, akinek öregapja még kaftános zsidó volt. Kiderül róla még, hogy progresszív, szabadkőműves író volt, akinek művét a szkepszis járta át. [15]

A zsidó sztereotípiákat ijesztően egészíti ki az Otto Weininger által terjesztett balhit, a zsidóság „nőies” voltáról terjesztett előítélet, amelyet a mintától eltérően Babits ráoltott a regényalakra. Felesége halála óta, írta Babits, Vitányi „szinte beteges érdeklődést érez a fiatalság iránt – mindkét nembeli fiatalság iránt. Megfigyelte a fiatalok mozdulatait, szavait, naivságát, és gyönyörködött benne. Bizonyosan nemi okai vannak ennek is; minden érzelemnek, minden vonzalomnak nemi okai vannak. Az öregkor kezdete ez, igen, a liliomtiprás vágya, kezdődő homoszexualitás talán.” [16]

Ez a leírás amolyan hozzáadott érték az alak jellemzéséhez. Forrása persze megannyi, a „Nem és jellem” kérdésköréhez kapcsolódó nézet. Lengyel András szerint ez itt a regényíró képzeletének tárgyiasulásként Babits saját látens homoszexualitását vetítette ki az ellenfél alakjára. [17]

Ebben a passzusban azonban nem a nemi vágy sajátosságairól, hanem ismét a zsidóról vallott előítéletről van szó. A zsidó és homoszexuális azonosítására világirodalmi példák vannak, gondoljunk csak Charlus báró alakjára Proustnál. Babitsot a történelmi megrázkódtatások a zsidókérdésben is elmozdították liberális álláspontjáról.  [18] A már idézett Komlós interjúban bevallja, hogy „ha a kommün alatt talán csírázni kezdett bennem valami antiszemitizmus, a kurzus alaposan kiölte.” [19]

A kurzus antiszemitizmusa persze brutális és gyilkos volt. Ezt a finomabb változat bátran tagadhatta. Bizonyos kódszavak azonban lefedték a kezdődő disszimiláció helyzetét. Babits elismeri a magyar zsidóság kulturális kovász-szerepét, de mégis átvette a Szekfű Gyulától élesen megfogalmazott vádat a zsidó zsurnalizmus szerepéről. „A kommün alatt eszméltem először a zsidókérdésre mint magyar problémára. Pontosabban szólva, felmerült előttem az a kérdés, hogyan hat a zsidó szellem a magyar kultúrában. A zsidó szellemnek nem a legkiválóbb képviselőire gondoltam itt, hanem az átlagára. Minden fajban mint fajban van valami nagyszerű, de van valami kellemetlen és agresszív is. A magyar zsidóságban ez elsősorban a szellemi élet terén jelentkezett mint egy felelőtlen s a nemzeti tényekkel nem számoló zsurnalizmus.” [20]

Ne firtassuk utólag, melyek voltak ezek a „nemzeti tények.” Tartózkodjunk az utólagos beleolvasástól. A gondolatmenet azonban a „kommünből” indul, így a „nemzeti tény” a változott történelmi körülmény, a zsidóság helyzetének átalakulása. Ilyen nemzeti tény lehetett – az adott vonatkozásban például, – a numerus clausus, a zsidóság jogainak korlátozása.

Babits ekkor már nem hitt az asszimiláció lehetőségében.”A zsidó ember ma általában két nép közt lebeg: a zsidóság és a vendéglátó nép között. Ez természetellenes helyzet és a zsidóknak dönteniük kell. Nem látok más utat számukra, csak kettőt: vagy a zsidóságot vállalják – s ez cionizmust jelent – , vagy a vendéglátó népet, de akkor minden konzekvenciával, a kikeresztelkedéssel együtt. „[21]

Az első zsidótörvény ellen tiltakozó ötvenkilenc nem-zsidó értelmiségihez, közöttük Móriczhoz, Bartókhoz, Kodályhoz, Zilahyhoz nem csatlakozott Babits. Külön útjának magyarázatát egy politikamentes magyarázat választásával indokolta „A tömeg és a nemzet” című vallomásában. Babits páratlan fordulattal jelenti ki, hogy napirenden most nem a zsidókérdés került , hanem a katolicizmus és a nemzet örök és történelmi igazsága. Egyszerűbb lett volna aláírni egy politikai nyilatkozatot, de akkor elmaradt volna az igazi számvetés. [22]

Távolmaradásának érdekes korrelátuma a másik távolmaradó, a jó barát és tanítvány, Illyés Gyula indoklása. Illyés is megmagyarázta a Nyugat hasábjain, miért állt el a nyilatkozat aláírásától. 1938-ban Illyés Gyula csaknem szó szerint megismétli Babits 1926-ban Komlós Aladárnak adott nyilatkozatát a zsidókérdésről. Ismét a kulturális aljanép került szóba. „Nem tudom felsorolni mindazokat, akik elvárják tőlünk, hogy mi, akik eddig az ő ellenükben kényszerültünk védeni a kultúrát, (sajnos eredmény nélkül), most őket védjük….Vigyázzunk magunkra, nehogy új ellenségeink előtt szövetségesül kínálkozó régi ellenségeink veszejtsenek el bennünket. Megtörténhetik, hogy fel kell áldoznunk magunkat. Méltó mód végezzük, a magunk ügyéért. Ha tenyerünk bőrét tisztán tartottuk tőlük, ne egy gödörben találja az utókor e dögökéivel.” [23]

Illyés szövegét lehet a kulturális antiszemitizmus iskola-példájának tekinteni, de üzenete, durvasága mellett, csupán azt a többségi eszmerendszert közvetítette, amely a zsidóság asszimilációjának eredményét kérdőjelezte meg. Gondolatainak sora ártatlannak rémlik a kortárs Németh Lászlóéhoz képest.

Németh László a Nyugat forradalmában olyan szabadságeszme megvalósulását látta, amelyben a mecénások az igazi tehetségek fölé igyekeztek nőni. Ignotus arra használta a földindulást, hogy zsidó irodalmat csináljon. „Amilyen áldás, ha idegen hatásokat magyar írók okosan szippantanak föl, olyan zavaró, ha egy nyelven két nép fejezi ki magát”. A művészet ugyanis a fajta megnyilatkozása, így a magyar irodalom sáncai mögé a vendég nem kívánkozhat. Ignotusnak nem az a tragikuma, hogy nem magyar alkat, hanem, hogy erőssodrú másfajta fajiság viszi őt, amely egy vegyes házasság tíz gyereke legalább kilenc Ignotust gyümölcsözött volna. Hogy legyen ő hang a magyar irodalomban. [24]

A „Timár Virgil fia” című regény egyfelől, ahogyan Tverdota György magyarázza, pedagógiai projekt, kétféle út magyarázata, Virgil vagy Vilmos? [25] Másfelől a disszimiláció útjának korai megsejtése.

Ignotus ugyanis a harcos asszimiláció bajnoka volt. Komlós Aladár a Libanon című folyóiratban közölt Ignotus tanulmányának lapidáris mondata megállapítja: „Ignotus egy percre se felejti, hogy zsidó”. Ignotus történelmi ajánlata a „belehalás a magyarságba” kifejezéssel fogalmazódott meg. A publicista és költő Ignotus, mint Komlós Aladár megfogalmazta érezte, hogy amikor a Nyugat nemzedékének nagyjait a nemzet „törzsökös” része befogadja, otthagyják majd azokat, akik a vállukon hordták őket a befogadás előtt. [26]

Komlós Aladár egyedülálló érdeme, hogy ráébresztette olvasót a kettős befogadás drámájára. S ezt nem tudom másképpen megfogalmazni, mint úgy, hogy a magyar irodalom sorsa a többszörös kitaszítás volt. Az Akadémia és a harcos jobboldal rátámadt az Ady Endre zászlaja alatt gyülekező liberális modernségre, s ezzel elvetette magvát a sokszoros kitaszításoknak. Ennek a dinamikáját pedig Ignotus elemezte példátlan tudatossággal. Az antiszemitizmus gyökere itt a szabadság volt, amellyel a zsidóságot egyenjogúsították, s helyet követeltek számára a nap alatt. A tolerancia azonban épp e szabadságnak vetett korlátokat: s ezt hívta Babits „nemzeti tény”-nek.

[1] ( Sipos Lajos: Babits Mihály: Timár Virgil fia. Szövegváltozat, kézirat, keletkezéstörténet. Új Dunatáj, 2000. 3.) kötetben, “Szövegépítés és szövegalkotás a Timár Virgil fia című regényben”, in: S. L., Új klasszicizmus felé. Budapest. Argumentum, 2002. – Sipos Lajos, A Nyugat „csendes válsága” 1923-ban.’ In: S. L., Új klasszicizmus felé…, Bp., 2002, 212–222.- S.L. „Mindig lesz benne felfedeznivaló – A Babits recepcióról. Forrás (41. Évf.) 2009. 6. 63-73.

[2] Kosztolányi Dezső, „Timár Virgil fia”, Nyugat, 1922, 1174-1175.

[3] Bárdos László, „Az indiszkréció vita rövid összefoglalása”, In: Szabó B. István (szerk.  A Nyugat jelenség, Budapest, Anonymus, 1998, 187-188.

[4] Giesswein Sándor, „A zsidókérdés patológiája”, Nyugat, 1922, 1041-1045.

[5] Zsadányi Henrik, „A zsidóság térfoglalása Magyarországon”, Nyugat, 1922, 1400-1408..

[6] Gilman, Sander L. Difference and Pathology: Stereotypes of Sxuality, Race and Madness, Ithaca, Cornell University Press, 1985.

[7] Monostori Imre, „A zsidókérdés változatai a magyar folyóiratokban a húszas évektől a zsidótörvényekig, „ (I. rész) / Kortárs. – 47. (2003) 9. 70-88.

[8] Vö. Hatvany Lajos: „A magyar értelmiség katasztrófája.”  Jövő [Bécs], 1922. nov. 3–dec. 29.)

[9] Komlós Aladár, Magyar-Zsidó szellemtörténet a reformkortól a holocaustig, Budapest, Múlt és Jövő, 1997, 341. Babits a zsidókérdésről ld. még Már amennyiben a regény regényként egyáltalán érdekli. A Zsidó Szemle interjúja a Timár Virgil fia apropóján például kizárólag Babits zsidósággal kapcsolatos véleményére kíváncsi: „Ebben a munkában szinte benne reszket a zsidókérdés egy mély mondanivalójú művész szemüvegén keresztül. […] Ez után irodalmi kérdésekről beszélt Babits, oly kérdésekről, melyek nem tartoznak e lap keretei közé. (Kellér Andor, „Keresztény írók a zsidóságról. Babits Mihálynál”. Újra közölve in: Babits Mihály. „Itt a halk és komoly beszéd ideje”. Interjúk, nyilatkozatok, vallomások, vál., szerk. Téglás János, Celldömölk, Pauz-Westermann, 1997, 85, 86.)

[10] Idézi: Brenner, David, „Out of the Ghetto and into the Tiergarten: Redefining the Jewish Parvenu and his Origins in Ost und West”, The German Quarterly, 66/2, (Spring 1993), 182

[11] Komlós Aladár, „Babits Mihály új könyvei”, Bécsi Magyar Újság, 1922, július 2, 7.

[12] Fenyő Miksa, „Az Ignotus-eset”, Nyugat, 1930, 3. 178-182.

[13] Babits Mihály, „Ignotus versei, Nyugat, 1917, I. 1055-1059.

[14] Rónay László, „Fordulat Babits prózájában.” Irodalomtörténeti Közlemények, 1979. (83.évf) 4.

[15] Olasz Sándor, „Lélektaniság és személyesség a Timár Virgil fiában”, Új Dunatáj, 1997, 2.

[16] Babits Mihály, Timár Virgil fia, sajtó alá rendezte Sipos Lajos, Budapest, Magyar Könyvklub, 2001, 65.

[17] Lengyel András, „Ignotus Hugó, a regényalak. Egy Babits-regény életrajzi tanulságai.” Forrás, (48.évf) 2016. 10. 50-60. –Lengyel András, „Egy-két adat Ignotus Hugo ‘magántörénetéhez’. Kalligram 2014 december, 81-93.

[18] V.ö. Kenyeres Zoltán, „A Nyugat periódusai.” In : Korok – Pályák- Művek . http://mek.oszk.hu/08300/08357.hzm.4. – Pomogáts Béla, „A Nyugat szerkesztési elvei a két világháború között”, Irodalomtörténeti közlemények, 1980, (84. évf) 1, 26-35.

[19] i.h.341.

[20] i.h.340.

[21] i.h.342.

[22] Babits Mihály, „A tömeg és a nemzet” in: Esszék, tanulmányok, szerk. Belia György, Budapest, Szépirodalmi, II. 568-573.

[23] Illyés Gyula, Magyarok – Naplójegyzetek, Budapest, Nyugat, 1938, 276.

[24] Németh László, „Ignotus”, in: Készülődés – A Tanú előtt,  Budapest, Magyar Élet, 1941, 350-362.

[25] Tverdota György, „Virgil vagy Vilmos? A Nyugat két útja.” Tiszatáj, 2009, 03. 82-87. – v.ö még: Tverdota György, „Babits megtérése” in: Látókörök metszése. Írások Szegedy-Maszák Mihály születésnapjára, szerk. Zemplényi Ferenc, Kulcsár Szabó Ernő et al. Budapest, Gondolat, 2003.

[26] Komlós Aladár, „Ignotus”, in: Magyar Zsidó szellemtörténet…i.h. II. 234-249.

Képek forrása: Petőfi Irodalmi Múzeum

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ungvári Tamás

Keresés

Kategóriák

Könyveim