Koldus és királyfi

Az öregedő magyar emigráns írót, Csanda Aladárt csapdába ejti New York. Alig mozdul ki a szobából, melynek leírása kísértetiesen emlékeztet a Plaza Hotelére. Szerzőnk a “Halál könyvét” írja, a saját haláláról, melyet – érthetően – befejezni nem képes. Ezenközben álmai egy ismeretlen országba, bizonyos Edeniába repítik. Az álomország lakói azon tüsténkednek, hogyan gyógyíthatnák ki az emberiséget a halál kultuszából.1
Álomországról írta regényét az akkor még önkéntes emigráns, Lengyel Menyhért magyar író is. “A boldog város” az amerikai pusztaságra vezet. Létezéséről a külvilág nem tud, különben szétszórná lakóit, akik az élet értelmének megfejtésén kísérleteznek, s csak a végén küldenek térítőket az ellenséges külvilágba. Igazából egy halál utáni kép utópiáját rajzolja meg a regény. Boncolás helyett megfiatalító operációval lép új közösségébe az ember.
A művet első személyben meséli el az író, a Plaza Hotelből. “Ablakaim a Central Parkra nyíltak, mely ez idő tájt nagyon sivár képet nyújtott… sokszor gondoltam azokra, akiknek itt zajlik le az életük, s hányszor kell elbukniok s újra felkapaszkodniok, míg valahogy – európai eredetük dacára – meg bírják szokni ezt az öldöklő tempót.”2
*
Csanda Aladár magyar emigráns íróban alighanem a Plaza egykori lakójára, a 835-ös szoba foglyára, Molnár Ferencre ismerhetünk. “Az emigránsok holt lelkek, egy mindörökre eltűnt világ kísértetei.”
Ez az eltűnt világ az Osztrák–Magyar Monarchiáé, Molnár otthonáé. Molnáré, aki hajdan azzal dicsekedett, hogy négyszobás lakása van. Az egyik szoba a francia Riviérán a Carltonban, a másik a bécsi Hotel Imperialban, a harmadik a berlini Édenben s a negyedik a velencei Danieliben. Vagyis otthona sohasem volt, hacsak a monarchiát nem számítjuk annak. Molnár Ferenc fiatal újságíróként egy tudósítással kezdte Genfből, amikor egy anarchista leszúrta Erzsébet királynét. Pályája csúcsára akkor érkezett, amikor maga a császár érdeklődött felőle. “Hallom, sokat keres” – jegyezte meg az agg Habsburg.3
Az az író, aki Molnárt emigrációjában Csanda Aladárként megörökítette, ugyancsak a monarchia menekültje volt. A Tarnopol közelében, a galíciai Budzanówban született Salomo Morgenstern a keresztnevét változtatta Somára, s így adta közre cikkeit, verseit s regényeit. Kalandos életútja emigrációba vetette: esztendőkig lakott a New York-i Plazában. Neki sikerült még egy emberöltő távollét után viszontlátnia a monarchia fővárosát, Bécset. New Yorkban halt meg 1976-ban.
*
Létezett-e a monarchia, amíg élt? Valóság volt-e az Olympia huszártisztjeinek világa? Európa egyetlen soknyelvű és soknemzetiségű birodalma a Habsburg politikai szerencse jutalma volt, vagy csupán a tehetetlenségi nyomaték fogta egybe?
A kérdést Robert Musil, a monarchia alkonyának legnagyobb írója tette fel. Ironikusan fogalmazott a k. u. k. rövidítésből “Kakania” szócsavarásának alkotója. Kakania, tolmácsolom Musilt szabadon, anélkül, hogy a világ észrevette volna, a legfejlettebb Állam volt. Az embereknek kijutott a negatív szabadságból, mivel fel sem foghatták, mennyire nincs alapja a létezésüknek. Fantaziálhattak a megtörténtekről vagy a nem visszavonhatatlanul megtörténtről.
A monarchiának nem voltak polgárai, csak alattvalói, csillogását “halálosnak” nevezték, bukása mintha a világrendé lett volna.4 Irreális volt a “bécsi vér” keringője, a grinzingi kocsmavilág, a Ringstrasse, a fiáker és a gumirádli, Nestroy könnyű komédiája a színpadon, a császár barátnéja Schratt Katalin, a trónörökös meyerlingi öngyilkossága. A valószínűtlenségek halmazában Musil, a Tulajdonságok nélküli ember szerzője mégis felfedezett egy “lehetőség-értelmet”. Mindaz, ami a monarchiában megtörtént, másként is történhetett volna. A létezés kisszerűsége felülírta a szükségszerűséget. A “Möglichkeitssinn” átjárta a hétköznapi életet is ebben a birodalomban, amelyet oly élesen bírált Musil, de amelyet mégis elismeretlenül példaszerűnek is nevezett.5
A monarchiának a klasszikus humanista kultúra alkonyi ragyogása kölcsönzött fényt. Kísértetiessége nyitotta rá Sigmund Freud szemét a lélek sötétjére. Bécs adta a nyelvkritika és a logikai pozitivizmus első nagyjait. A szecesszió forradalmát. Trieszt utolérhetetlenül többnemzetiségű légkörét, amelyet Italo Svevo örökített meg. A monarchia alattvalója volt Franz Kafka, a bürokratikus kísértetvilág nagy költője. Galícia és Ladoméria, az örökös koronatartományok gettóiból pedig a jiddis irodalom bújt elő.
Már az első világháború után ez elveszett világ volt. Jelentős írói épp a háborúból visszatértek ama tragédiáját ragadták meg, hogy nem volt hová hazatérni. Ezt a helyzetet mitizálta azután Joseph Roth, amikor a német nyelvben mögöttes jelentések egész sorával bíró ellentétre játszott rá, ami a “Vaterland”, a haza és a “Heimat”, az otthon között feszült. Aki elvesztette hazáját, otthonra vágyik: a gyermekkor, a rítus, a közösség melegére. A történelmi idő fölé a menekülők egy időtlen metafizikai égboltot festettek a remény messianizmusából, emlékekből, alternatív történelemből.
*
Soma Morgenstern Tarnopolból indult el, majd megadatott neki néhány békés esztendő a bécsi kávéházakban. Életútjából, amelyet a külső körülmények szabtak meg, kiderül, hogy otthonra sosem lelt. A kávéház, ahogyan a bő lebernyegben sétáló Peter Altenberg mondta, azért nagyszerű hely, mert az ember nincs otthon, de még sincs a szabad levegőn. A kávéház az otthontalanság jelképe volt. A tükrös termek márványasztalai közt szájról szájra vándorló vicc pedig – éppen Freud értelmezésében – az elfojtás, önirónia és szabadság műfaja volt. A kávéház, tette hozzá mindehhez Alfred Polgar, világnézet.
Molnár Ferenc hajnalig próbálgatta csattanóit a kávéházakban. Élén járt annak a menetnek, amelyik az éppen megnyílt New York kávéház kulcsát vitte a Dunához. A vízbe hajították, nem lesz rá szükség: a kávéház éjjel-nappal nyitva tart.
Molnár hajnalonta pályaudvarokon kóborolt, és órákig nézte a távolodó vonatokat. Utolsó, az emigrációban írott könyvének címében is ott az “Útitárs”. Lengyel Menyhért az Európába induló hajók menetrendjét tanulmányozta napestig.
*
Tündérmesét a monarchiából bukása után szőttek. A nosztalgia természetesen torzított, s egy sohasem létezett világot épített fel a képzeletben. A tündérmese alkotói között szép számmal akadtak zsidók, akikkel különös fata morgana játszott. Úgy rémlett, mintha az utódállamokban váltak volna száműzötté, s egyetlen igazi otthonuk a monarchia lett volna. Az ugyancsak földönfutóvá kényszerített Franz Werfel, a Prágából indult osztrák író már I. Ferenc uralmából is azt a kétségbeesett kísérletet olvasta ki, hogy a birodalomban a népek egységének eszméjét teremtsék meg. Könyvének címe is jellemző: Egy világ alkonya. Az 1937-ben, New Yorkban kiadott kötet átrajzolja a “népek börtönét” a nemzetfölöttiség ígéretét hordozó monarchiává, amelyben a német, a lengyel vagy a rutén egy magasabb egység része lehetett. A Habsburg Birodalom esélyt kínált rá, hogy alattvalói legyőzzék a vér szavát, vagyis a nemzeti elfogultságot, s egy birodalom polgárai legyenek.6
Az érvelés illúzióit csakis az menti, hogy az anschluss, a német gyarmatosítás után vetették papírra az emigrációban. Írója elébb katolizált, aztán lett legitimista, rojalista, konzervatív világpolgár.
A birodalom bukása után a Habsburgmítosz sokakat megejtett. A nosztalgiából csírázott ki egy visszafelé elképzelt másik történelem. Kedvezőbb körülmények között a német nyelvű kulturális dominancia nem Poroszországnak jutott, hanem Ausztriának. Még Thomas Mannban is felmerült, hogy egy adott pillanatban a Német-római Birodalomnak Ausztria lehetett volna a középpontja.7
A “mi lett volna, ha…” álmát csak egy olyan sajátos történelemre lehetett rávetíteni, amelynek realitását legjobbjai vonták kétségbe, így Robert Musil. A két világháború között feltámadó dinasztikus patriotizmus képviselői a “kis Németországba” álmodták vissza egy többnemzetiségű kultúra esélyeit. Szóvivői furcsa elegyet alkottak. A legitimista arisztokraták mögé zsidó értelmiségiek sorakoztak fel, mint az egykoron a baloldallal kacérkodó Joseph Roth, a monarchia álomvilágát költőien megörökítő Radetzky induló szerzője.
Arisztokraták, papok és zsidók álmodtak a Habsburg-restaurációról.
A zsidók?
Amikor az első világháború végén a birodalmat nemzetállamokra szabdalták, a birodalom katonái szülőföldjükre térhettek vissza, Bohémiába és Moráviába, mely a fiatal Csehszlovákia polgárait adta, Galíciába és Ladomériába, melyen Lengyelország és Oroszország osztozott, vagy a függetlenné vált, megcsonkított Magyarországra. A zsidóknak, ahogyan Harry Zohn megjegyzi, nem volt hová menniük, hacsak Bécsbe nem. A “hivatásos osztrákok” vagy az utódállamok Ausztriába menekült polgárai egyetlen virtuális otthonnal rendelkeztek: a birodalom romjain felépült álomkastéllyal, a Habsburg-múlttal.8
A császár összes címei között szerepelt a “Jeruzsálem királya”. Az anekdota szerint a galíciai Brodyba látogató Ferenc Józsefet hatalmas zsidó küldöttség fogadta. Láttukon a császár megjegyezte: “Most legalább tudom, minek köszönhetem a Jeruzsálem királyát.”9 A prágai Johannes Urdizil mesélte, hogy egy hadgyakorlat alkalmából a városkába érkező császárt az ortodoxok rabbija köszöntötte a Tórából vett héber áldással. A császár kíséretéből megszólalt valaki: “Mi ez? Ember nem érti ezt a gajdolást.” Mire a császár megszólalt: “Én nagyon jól értem a rabbi urat.”10
Joseph Roth mesteri regényében, a Radetzky indulóban a császár, Ferenc József a galíciai ortodox zsidók küldöttségét fogadja. Vezetőjük egy koronával hímzett bíbor Tórát nyújt át a császárnak. “Áldott légy, aki nem éri meg a világ végét.”11
A világvége hangulata megérintette a messianisztikus zsidóságot. A birodalom vége egybemosódott a világ végével. Werfel is egy “világtól” búcsúzott, Stefan Zweig magyarul “Búcsú a tegnaptól” című emlékiratának eredeti címe “Die Welt von Gestern”,12 azaz a Tegnap világa. Zweig egy ideig még reménykedett a világbéke megteremtésében, a humanizmus győzelmében, hiszen hazájának Európát választotta. Amikor azonban Franciaországot megszállták a németek, ezt írta be naplójába: “Elvégeztetett. Európát elintézték, a világunkat szétrombolták. Most lettünk igazán hontalanok.”13
A menekülésnek egyetlen útja nyílott, a múlt. Elias Canetti Blendung (Káprázat) című regényének hőse, Peter Kien így gondolkodott: “Azért vágyott a jövőbe, mert akkor a világnak több múltja lenne. A múlt jó, senkinek sem árt.”14
A száműzöttség tragédiájának ékesszólóan Roth adott hangot. “Idegen országokban még képes vagyok otthonra lelni, de idegen időkben nem. Igazi időnk a jelen. Az évszázad viszont a hazánk.”15
Zweig, Werfel kitért zsidók voltak.
*
1938. február 12-én Hitler magához rendelte a berchtesgadeni Sasfészekbe dr. Schuschniggot, és rákényszerítette “a német béke” elnevezésű okmány aláírására. A korábban letartóztatott nácikat szabadon engedik, képviselőjük bekerül a kormányba.
1938. február 24-én az emigráns galíciai zsidó, Joseph Roth Párizsban vonatra ül, és Bécsbe érkezik. “A patkányok a süllyedő hajóra menekülnek” – köszönti őt Karl Kraus mondásával Soma Morgenstern. Roth titkos küldetésben járt. Heinrich Degenfeld-Schönburg gróf, az ugyancsak párizsi emigrációban tartózkodó Habsburg Ottó nevelője és adjutánsa küldötte, hogy ráébressze Schuschnigg kancellárt az egyetlen lehetséges menekülésre a Német Birodalom szorításából. Nevezetesen arra, hogy a kancellár adja át a hatalmat Ottónak, s őt jogszerűen Ausztria vezetőjének ismerje el.
Az akkori Bécsben az utcákon náci csoportok garázdálkodtak: Juda verecke! – pusztuljanak a zsidók! Hogyan képzelhette Roth vagy éppen Ottó, hogy a merész kirándulás eredményes lesz, vagy éppen Roth megússza ausztriai küldetését? Már korábban, a Bécs zsidók nélkül című regény szerzőjét, Hugo Bettauert egy náci aktivista öt lövéssel terítette le a jobboldali sajtó nagy megelégedésére. Stefan Zweig salzburgi otthonában házkutatást tartottak, fegyvert kerestek. Zweig ezért emigrált még jóval az anschluss előtt.
A bécsi zsidóknak azonban nem volt veszélyérzetük. “A németek nagyszerű nácik, de gyarló antiszemiták. Az osztrákok gyenge nácikat adnak, de milyen első osztályú antiszemiták!” – fogalmazta meg a paradoxont Alfred Polgar. A paradoxon igazsága, hogy a nácik antiszemitizmusához hozzászoktatta őket a hétköznapi antiszemitizmus.
Az osztrák antiszemitizmus önmegsemmisítő nihilizmusa még Mussolininak, Itália diktátorának is szemet szúrt. 1934-ben fogadta a Zsidó Világtanács elnökét, Nahum Goldmannt. A beszélgetésben Hitlert idiótának nevezte, bőbeszédű locsogónak. Ami pedig az osztrák zsidókat illeti, “rosszul teszi a nagyon gyenge osztrák kormányzat, ha kikezd a zsidókkal. Az osztrák zsidókat meg kell védenünk. Jövő héten jön hozzám Schuschnigg úr, ott fog ülni abban a székben, ahol most Ön, majd én megmondom neki, hogy én nem akarom, hogy zsidókérdést csináljanak Ausztriában… Rám számíthat.”16
Sokan hihették, dr. Schuschnigg nem hagyja a zsidókat. Biztató jelekből olvastak: a bécsi Opera élére nemrégiben szerződtették a nagy karmestert, a zsidó Bruno Waltert három esztendőre. Mi lenne az osztrák futballválogatottal, melynek edzőjéről mindenki tudta a származását?
A lelke mélyén Schuschnigg monarchista volt. Az osztrák kormány viszonylag szabadon adott kivándorlási engedélyt Palesztinába, igaz viszont, hogy akkor, amikor az angolok 1936-tól minden bevándorlást felfüggesztettek. A Szentföldre menekülők száma nem érte el a százat. A gazdag osztrák zsidók a hatalomátvétel árnyékában is szmokingos összejöveteleket rendeztek, jegyezte fel Stefan Zweig.
Mentségükre: valószínűtlen volt, ami történt. A politikai frontvonalak mögött már forrott az az össznépi lelkesedés, amellyel a bevonuló Hitlert fogadták. Egy korabeli Schuschnigg-vicc jól világítja meg a helyzetet. A kancellár egy vidéki városba látogatva a polgármestert faggatja. “Hányan vannak itt a keresztényszocialisták?” “Ötven százalék.” “Hányan a szocdemek?” “Negyven százalék.” “Hát a nácik?” “Nagyjából száz százalék” – feleli a polgármester.17
Joseph Roth titkos küldetése így nem volt annyira veszélyes, mint amilyen reménytelen. Sikerült neki éppen az anschluss, azaz Hitler bécsi bevonulása előtt néhány nappal visszautaznia Párizsba összeesküvő barátaihoz. Somának keserűen számol be küldetéséről. A kancellár nemet mondott.18
A republikánus Franciaországban titokban szervezkedtek a monarchisták. Egy alkalommal a Hotel Foyot-ban gyülekeztek. Kis hátizsákokkal érkeztek civilben, és az árnyékszékekben öltöztek át egyenruhába. A különterem falára ekkor kifüggesztették az osztrák sasos címert, és így várták egyetlen reményüket, Habsburg Ottót.
Joseph Roth tiszti egyenruhát öltött.
A gyűlésen, később leveleiben a hontalan zsidó Joseph Roth tervekkel ostromolta a monarchistákat. Elébb IV. Károly holttestét csempészné vissza Ausztriába. Végtére is Ottó édesapja Károly, aki huszonkilenc esztendősen került a trónra, ugyancsak jóindulattal tekintett zsidó alattvalóira. Uralkodóként egyik első intézkedése volt, hogy szabadlábra helyeztette a fiatal Leopold Hilsnert, a cseh tartományban rituális gyilkossággal vádolt fiatalembert. Ottót ugyancsak egy koporsóban csempésznék haza. Roth egy osztrák idegenlégió felállításáról álmodott, amely a brit királyság segítségével és a klérus támogatásával felszabadítja Ausztriát.19
A koporsó-terv, amelyre Stefan Zweigtől, a népszerű életrajzok tehetős írójától harmincezer shillinget kért, fantasztikus, ám érthető annak az életművéből, aki megírta, hogy a zsidóságnak csak a temetőföld jut abból az országból, amelyben élnie adatott. A császárság emlékét a kapucinusok kriptája őrizte. A tetem és az élő együtt jelképes jelentést kapott.20
Roth rajongására Habsburg Ottó is emlékszik. “Ő egy svarc-gelber volt, a nemzetfölöttiség eszméitől megszállt zsidó.”21 Figyelemre méltó, hogy Ottó gondolkodásában is a nemzetfelettiség a régi-új Habsburg-eszme jellemzője. Az író többször járt nála a Brüsszel melletti Steenockerzeel tóparti kastélyában. A meghívást hálásan nyugtázta Joseph Roth egy Degenfeldhez írott levele.22
A kastélynak alighanem kevés olyan vendége akadt, mint Joseph Roth. Igaz, szerette a pompát, mindig jövedelme fölött költekezett, de végül is jiddis szóval csak egy snorrer volt, aki nemegyszer barátait vágta meg holmi vissza nem térítendő kölcsönre. Egyszer egyik szerkesztőjétől térdre hullva, kezét tördelve kért előleget. A szerkesztő rámordult: “Idefigyeljen, ha a snorrerek meglátják, hogy egy Roth térdepel, valamennyien vigyázzba vágják magukat.”23
A snorrer, mint az a galíciai Emil Franzos klasszikus regényéből, a Pojácából, valamint az angol Izrael Zangwill A snorrerek királya című könyvéből kiderül, nem volt közönséges koldus. Portáról portára vándorolt, de nem csak üres iszákját hozta. Afféle vándor igric volt, aki imádkozni is jól tudott, s hozta a híreket a szomszéd faluból, olykor a szomszédos országból. A snorrer mulattató, pojáca, hírhozó, küldönc, költő és mesélő. Leopold Kompert egyik elbeszélésében a snorrer minden falut azzal jár, hogy Jeruzsálembe igyekszik, holott a lábát se tette ki Galíciából. A Jeruzsálem-mesével a reményt hordozta, a messiásét.24
A snorrer nemegyszer leszerelt katona. Ha megtelepedett, rendőrnek is állhatott. Brodyban, Tarnopolban zsidó volt a rendőr. A monarchia hadseregéből nagy ünnepekre hazaengedték a zsidó katonákat, s Roth szülőfalujában a rendőr gondoskodott arról, hogy mindegyiket befogadják egy-egy zsidó házba.
Brodyban, a monarchia eldugott sarkában, Roth szülőfalujában a szegény zsidók egy része csempészettel foglalkozott, s Ukrajnával, az Orosz Birodalom népeivel folytatott cserekereskedelmet. E népesség ellenséges leírását a Kazár földön című, a századforduló után megjelent röpiratban foglalta össze Bartha Miklós. “Az ő életük üzlet és nélkülözés” – írta a galíciai lengyel zsidókról Bartha, majd azzal javítja az ellentmondó állítást, hogy a zsidók azért nélkülöznek, hogy a krajcárból forint legyen.25
Kelet-Galícia (Lemberg, Belz, Przemysl, Brody) 1772-ben került osztrák kézre. Ausztriához csatolták később Bukovinát is. A Habsburg terjeszkedő birodalmában az uralkodó felvehette az “Auschwitz és Zator hercege” címet. A monarchia hivatalos nyelvei közé felvették az ukránt és a lengyelt, s csak a jiddist zárták ki, holott a monarchia zsidóságának háromnegyede ott élt a “stetl”-ek sorában.
Ausztria szelleme nem a centrumban él, hanem a periférián – állította Chojnicki gróf a Kapucinus kriptában.26 Ott él a szarajevói mohamedánok, a mosztari gesztenyesütők között, akik a Gotterhaltét éneklik.
A jiddist kizárhatták a monarchia hivatalos nyelvei közül, de a Galíciából indult írók, a hasszid legendákat gyűjtő Martin Bubertől, az ötvenesztendős korában megölt drohobyczi Bruno Schulzig jelentős hatást gyakoroltak a múlt század szellemére.
Amikor Joseph Roth az első világháború után először látogatta meg gyermekkora színhelyét, csak egy eltűnt világra lelt. “A keleti zsidóságnak sehol sincs hazája, csak sírja megannyi temetőben.”27 Amíg ez a zsidóság létezett, egyetlen hazája a monarchia volt. Hátrahagyott kéziratai között talált fiktív levelében Roth így ír: “Különös érzés, ha az a város, amelyikben az ember megszületett, nem létezik. Olyan érzés, mintha ezerévesek lennénk, és a túlvilágról térnénk vissza. Ha megkérdenének, hol jöttem világra, nem tudnék mit felelni. S miután a hazám nem létezik, sehol sem vagyok otthon.”28
A hontalan az emlékezetben keresett hazát. A mítoszban, amely a valóság fölé emelkedés eszköze.29 “Életem döntő élménye a háború volt és hazám megsemmisülése, az egyetlen hazáé, amely nekem jutott: az Osztrák–Magyar Monarchia.”30
Joseph Rothnak megadatott, hogy ott áll a Habsburg-trón várományosa előtt. A gazdag galíciai famíliák már kivándoroltak, legtöbbjük a tengerentúlra. Wolf, Defort, Schollenberger, Bisanz, Gottel, Ruckemann, Schwenkweiler, Schmid családok utódai másutt kerestek otthont.
Az ifjú Ottó otthonában, Steenockerzeelben Roth ritkaságnak számíthatott. Ott inkább koronás fők fordultak meg. Alig egy esztendővel Roth felbukkanása előtt például Umberto trónörökös hívta meg Zitát Ottóval együtt Itáliába, hogy rokonlátogatás ürügyén találkozzék Viktor Emanuel uralkodóval. Végtére is Zita édesanyja, Párma hercegnője, s testvérei, Xavier és Gaetano hercegek is Itáliában éltek. Az 1912. november 20-án született Ottó teljes nevében is ott szerepelnek nagybátyjai: Franz Joseph Otto Robert Maria Anton Karl Max Heinrich Sixtus Xaver Felix Renatus, Ludwig Gaetan Pius Ignatius.
Az itáliai látogatás dinasztikus-politikai hátterét az olasz botránykrónikák szellőztették. Királyi menyasszonyt kerestek az akkor nagykorúsodott Ottónak a savoyai királyi ház Mária hercegnőjével. A “gyenge” Ausztria az akkor erős Itáliával dinasztikus kapcsolatra léphetett volna, talán Párma hercegnőjének képzeletében, akár Zitáéban.
Az anyacsászárnő és az olasz királyi pár találkozója létrejött. A házassági hír megalapozatlanul járta be az olasz sajtót. Joseph Roth azonban 1933-ban arról tudósítja Zweiget idézett levelében: Zita Itáliában jár, hogy a házasságot megakadályozza.
Ez az információja aligha alapult a tényeken. Barátjával, Zweiggel mégis azt akarta elhitetni, hogy a monarchia ügyeiben ugyancsak járatos.
Moses Joseph Roth többször járt Ottónál a kastélyban vagy egy kis párizsi hotelszobában, s hűségéről biztosította a nála fiatalabb, alig nagykorú királyfit. A trónörökös azt is megjegyezte, hogy az anschluss után Roth csüggedten viselkedett, “csak a jelenlétemben vidámodott fel”.31
Az anschluss, a fenyegető náci nyomulás árnyékában Habsburg Ottó méltósággal, megfontoltan viselkedett. Joseph Roth titkos küldetésével egy időben a trónfosztott trónörökös levélben fordult Schuschnigg kancellárhoz, melyben arra az esetre, ha a német vagy a szélsőséges nacionalistáknak nem tud ellenállni, akkor a körülményektől függően “a kancellári tisztséget szíveskedjék rám ruházni”.
Ottó levele felméri az alkotmányos nehézségeket. Olyan helyzetet szeretne teremteni, amelyikben a monarchiát annak formális elismerése nélkül állítanák viszsza. Annak az osztrák eszmének – elemzi a helyzetet Ottó –, mely egy nemzetekfölötti, erős Duna-medencét összefogna, ma is van támogatottsága, és lenne jövője.
A levél hátteréhez tartozik, hogy a terv nem volt teljesen irreális. Schuschnigg többször tárgyalt a fiatal Ottóval, aki a floridsdorfi munkások felfegyverzését ajánlotta, s a szociáldemokrata szövetséget. Az anschluss ideológiája Nagy-Németország volt. Egy felfegyverzett Ausztriát Hitler csak újabb megfontolás után rohanna le, mert német vért kellene ontania.
Schuschnigg komolyan mérlegelte a monarchia visszaállításának esélyeit. Körbejárta a szomszédos államokat, tapogatódzott elébb Horthynál és az akkori miniszterelnöknél, Gömbös Gyulánál. A kormányzó Ferenc József-adomákkal szórakoztatta az osztrák kancellárt. “Bécs az én második hazám, s ha a régi birodalmat egyszer helyreállítanák, a távolság ellenére gyalogszerrel indulnék szolgálataimat felajánlani.”32 Ausztriának azonban, folytatta Horthy, jelenleg nincs más esélye, mint Németországhoz csatlakozni.
Mussolini, az olasz diktátor, kétszínűen játszott. A monarchia visszaállítását nem látta reálisnak, de azért szívósan érdeklődött, nem lehetne-e Ottó helyett más személyben gondolkodni. Feltehetően az özvegy királyné itáliai kapcsolatai zavarták.
Ottót gyűlölték a kor diktátorai: Hitler magához hívta ugyan a fiatal, Németországban tanuló diákot, de az visszautasította a találkozást. Ezt a hiú Hitler később (1938. március 25.) egy elfogatóparanccsal hálálta meg.33
A monarchizmus az adott korban nem volt olyan korszerűtlen eszme, mint amilyennek a “reálpolitika” tükrében s kivált utólag rémlik. A demokraták nélküli köztársaság eszméi annál esélytelenebbek voltak. A “hivatalos” osztrák ideológia valaminő külön, világtörténelmi szerepet álmodott Ausztriának. Schuschnigg a Nyugat utolsó bástyájának, a függetlenségi különút megtestesítőjének, a sajátos hagyomány őrzőjének. A kancellár egyik utolsó fellépése kísértetiesen tárja fel a hadsereg nélküli szeparatizmus tragikus kicsinységét. Az anschluss előtt néhány nappal a provinciális haza fogalom tiltakozó felmutatása egy farsangi bál volt, melyben díszlettervezők építették fel az alpesi tájat. Schuschnigg népi kosztümben jelent meg a parádén.34
Joseph Roth egykori baloldali újságírónak a monarchista eszme érdekében kellett volna ezzel a kancellárral tárgyalnia. A korabeli politikai áramlatok között a monarchistáké mentes volt attól a “fertőzéstől”, amelyet még a szociáldemokraták is elkaptak, nevezetesen a rasszizmustól és antiszemitizmustól. A provinciális nemzeti gondolat képviselőivel szemben a legitimizmus egy Duna-medencei béke eszméjét tűzte zászlajára.35
Joseph Roth nem volt az egyetlen küldött. Karl Karwinski a Schuschnigg által kiírt népszavazás hírére indult Bécsbe, de a németek letartóztatták. Az újabb küldött egy Georg Bittner nevű zsidó újságíró volt, aki egy Wehrmacht-vonatra szállt fel Salzburgban. Bécsbe érve többször is telefonon tájékoztatta Ottót, majd egy újabb katonavonattal Itáliába távozott.36
Ottó sugallataiból egy-kettő megvalósult. Schuschnigg végül titkos tárgyalásba bocsátkozott a törvényen kívül helyezett szociáldemokratákkal, ahogyan Ottó javasolta.
A kancellárnak még volt ideje Ottó ajánlatára válaszolnia. A restauráció csak ideiglenes lehetne, külföldi hatalmak segítségével megvalósítható, és a dinasztia halálát jelentené.37
A levélváltás szövege Párizsban jelent meg a legitimisták újságjában. Szerkesztője mutatta be a koldus Joseph Rothot a Habsburg-királyfinak.
Habsburg Ottó maga is emigráns volt. Zarándok, ahogyan egy párizsi újság jellemezte. Amikor Kopfstettenből elhagyta Ausztriát, még hallhatta apja hangját. “Hétszáz esztendő után!” Még nem nagykorú, amikor eljutott hozzá a magyar legitimisták terve, hogy Albrecht főhercegből az Árpád-háziakkal feltételezett anyaági rokonság örvén próbálnak V. Béla néven királyt választani.
1930. május 16-án Albrecht megjelent Zita királyné és Ottó előtt, és – mint azt IV. Károly egykori szárnysegéde, Karl Martin Freiherr von Werkmann von Hohensalzburg feljegyezte – hűségnyilatkozatot tett.38
*
A magyarok így korán feladták a monarchia visszaállításának tervét. A Duna menti ország ellentmondásos érzéseket ébresztett Joseph Rothban. Babits Mihály Kártyavár című regényéről írva arra emlékezteti az olvasót, milyen meglepetés komoly magyar művet olvasni, hiszen az országról a könnyű vígjátékok, tárcák, operettek és Miska-viccek jutnak eszünkbe. Babitsnak “pech”-e, sőt szerencsétlensége, hogy a jelen egyik legnagyobb európai írójaként magyarul ír, így természetesen ismeretlen.39
A magyarok egyébként Joseph Roth regényeiben rebellisek, hajthatatlanok vagy éppenséggel szélhámosok, csalók. Joseph Roth utolsó nagyregényében, a Kapucinus kriptában a monoklis Kovács báró azon panaszkodik, hogy a kettős monarchiában a magyarok szenvednek a legtöbbet. Mire a szlovén Chojnicki így válaszol neki: “A magyarok, kedves Kovács, csak a következő népeket nyomják el: a szlovéneket, románokat, a horvátokat, a szerbeket, a ruténeket, a bosnyákokat, a bácskai svábokat és az erdélyi szászokat.”40
Egy visszaállított monarchiában mindez másképpen lenne. A népek felismernék, hogy egy nemzetfölötti eszmét szolgálna az új monarchia, amelyben újólag sem kellene útlevél. A Kapucinus kripta gesztenyeárusa hajdanán csak átlépte a mai határokat. De a két háború között még Habsburg Ottónak is csak olyan világútlevele volt, amely egyetlen országot zárt ki: Ausztriát. Ezért kellett volna koporsóban hazacsempészni. Ottónak 1961ben újólag le kellett mondania a trónról, hogy Ausztria földjére léphessen.
*
A magyarok és osztrákok igazi kiegyezésének lehetősége egy vonatút alkalmával kísértette meg Sigmund Freudot. 1898-ban a magyar országgyűlés obstrukcióval lázadt Thun gróf kormánya ellen. A gróf a gyógyvizeiről híres Ischlbe készült, ahol Ferenc Józseffel éppen a magyarokkal kötendő egyezményről tárgyalna. Freud a pályaudvaron pillantja meg a kormányfőt, majd egy másik vonatra száll. A kupéban elszenderedik, s álmot lát. A pályaudvaron álldogáló vak emberben a halott édesapját ismeri fel. Az álom a gróf küldetését s a halott apáét forgatja meg a tudatalatti kapcsolásaival. “Halála után apám politikai szerepet játszott a magyarok között, és politikailag békítette meg őket. Ekkor merült fel egy apró éles kép: egy csoport férfi, mintha a Parlamentben lennének: valaki egy vagy két széken áll… a halálos ágyán is hasonlított Garibaldira, s ez most mint beteljesült vágy jelent meg.”41
Freud álmából az is megfejthető, hogy a “magyar gond” osztrák szemmel olykor démoni méretet öltött, amelyet csak egy holtából feltámadt messiás, ezúttal Freud apja űzhet el.
Joseph Roth is alighanem a magyarokban látta egy új Duna-medencei egység megteremtésének akadályát. Ez nem volt valóságos politikai aggály, inkább megalapozatlan előítélet. A magyar karakterről Roth alakjai lesújtóan nyilatkoznak. Egyik orosz regényfigurája azt állítja, hogy a magyarok még náluk is kevésbé európai nép. Másutt Ferenc Ferdinánd meggyilkolását a magyar mágnások azért fogadták rettenettel, mert féltek, hogy olcsóbb lesz a disznóhús ára. A Radetzky induló tisztjei között persze ott vannak a magyarok. Báró Nagy Jenő üdvrivalgással fogadja a trónörökös elleni merénylet hírét, ám az író elárulja róla, hogy zsidó származású, báróságát az apja vette, s minden törekvése az, hogy a monarchia általa legnemesebbnek tartott fajához (Rasse) idomuljon, s átvegye a dzsentri legrosszabb tulajdonságait is. “Magyarországon minden héten báróságot kap egy reterát-gyáros”, mondja Chojnicki, a szlovén.
Az előbbi karikatúraalakok nyomán feltűnik a démoni magyar is, Roth műveiben minden gonoszság forrása, Lakatos Jenő. Az egyik műben pesti ügyvéd a “Rakocziutca 32”-ből, a másikban hamis gyöngyöt árul, majd kiderül róla, hogy a cári titkosrendőrségnek dolgozik. Lakatos Jenő az ördög, mondja ki az egyik szereplő, s talán nem véletlen, hogy Rothnál az ördög magyar. Ők árulták el a monarchia eszméjét.42
*
Joseph Roth mindössze kétszer jár Magyarországon. Egyszer 1914-ben Rimaszombaton. Másodszor a háború után Nyugat-Magyarországon. “Bruck és Királyhida” című cikkében az akkor még baloldali Roth máris a népek szakadását siratja.43 A Lajtán egykoron híd vezetett át. Az egyik oldalon németül és magyarul beszéltek, a másikon németül és magyarul. Vagyis nem volt különbség. Az egyik oldalon a császárt, a másikon a királyt ünnepelték. Roth ezúttal pontosan betűzte német cikkében magyarul a király szót. Most Bruck-Királyhidát határ választja el. “Az embernek eláll a szívverése. Ez a világ vége. A káosz kezdete. Az ész határt állított. Vagy az ésszerűtlenség.”
*
Az új határ túloldalán, Magyarországon a legitimizmus váratlan híveket szerzett. Magányában Szomory Dezső is Habsburg-tragédiák sorát írta azzal a céllal, hogy eljut Ferenc Józsefig, sőt egyik Osvát Ernőnek írott levelében azt füllentette tréfás-komolyan, hogy találkozott a Császárral, aki üdvözletét küldi, és megígérte, hogy előfizet a Nyugat-ra.44
Szomory márkinak, kamarásnak álmodta magát. Joseph Roth a náci helytartónak, Seyss-Inqartnak írt levelet mint a monarchia hadseregének egykori tisztje.
Joseph Roth azonban sohasem vitte a tiszti rangig. Elébb tudósítóként szolgált, majd a cenzori hivatalban fésülte át információért a soknemzetiségű bakák leveleit. Az 1894-ben a galíciai Brodyban, a monarchia keleti sarkában született Moses Joseph Bloch a háború után öltötte fel a leszerelt tisztek egyenruháját a Habsburgok iránti szolidaritásból. Cenzornak persze azért is alkalmas volt, mert németül, lengyelül és jiddisül egyaránt jól beszélt. A seregbe is csak három hónappal a Császár halála előtt jelentkezett, és csatában sohasem vett részt. 1920-ban már Berlinben él, majd néhány hónapos bécsi tartózkodás után Párizsba távozik.
S itt, Párizsban tüzeli képzeletét a monarchia és a Császár. A hazáját fedezi fel Ausztriában különös mitomániával.45 A birodalom történetéhez igazítja a magáét. Apja a valóságban egy hamburgi cég terményfelvásárlója volt Galíciában, aki még a fia születése előtt hagyta ott a családját, s egy csodarabbihoz szegődött mindenesnek. Megtestesítette az eszményi snorrert. Joseph Roth az eltűnt apát visszaidézve hol egy sokszorosan kitüntetett tisztet, hol egy neves festőt vagy éppen egy hasonnevű tölténygyárost nevezett ki ősének.
Habsburg Ottó előtt tisztként jelentkezett, de a “Sasfiókot” nem téveszthette meg az alacsony, kerek képű, kopaszodó, elálló fülű férfi. Úgy festett, mint egy halálos maszk. Szemnyílása fekete üreg, jellemezte a Nobel-díjas dél-afrikai író, Nadine Gordimer. “Egy magzat ősi tekintete, mely a világ szenvedésére ítéltetett.”46 Walter Benjamin is az arcának ráncait számlálja, s viharvert külsejűnek írja le.47
Benjamin egyébként Moszkvában találkozott Joseph Rothtal. S ő fejtette meg egyetlen megjegyzésével Roth fordulatát: hogyan lett a “vörös Roth” Habsburg-hívő. Roth mint egy “csaknem” meggyőződéses bolsevik jött Oroszországba, s mint rojalista távozott.48
Hívei beavatták Ottót, hogy Joseph Roth súlyos alkoholista. S amikor Roth az ő császára előtt megjelent, és haptákba vágta magát, Ottó azt kérdezte tőle, tudja-e, hogy a tiszt mindig engedelmeskedik a feljebbvalójának. Az igenlő válaszra pedig Ottó parancsba adta, hogy ne igyék.
Roth nem engedelmeskedett, és nem jelentkezett többé audienciára. Somának azt mesélte az utolsó találkozásról, hogy “ezzel a Császárral nem lehet szót érteni. Ez már nem is legtimista. Úgy beszél, mint egy liberálzsidó.”49
Habsburg Ottót körüludvarolta ugyan Gömbös Gyula, a legitimisták vezére gróf Sigray Antal, amerikai éveiben Eckhardt Tibor, felkereste Pehm József, a későbbi Mindszenty bíboros, Csekonics Iván.50 A főrend azonban láthatóan nem tett különbséget hívei között. A párizsi Figaro bonni tudósítójának adott interjúsorozatában külön megemlékezik Joseph Rothról, büszkén sorolja fel a monarchia egykori írói közül Kafka, Rilke, Franz Werfel nevét. S felidézi a bukovinai Czernovitz egyetemét, amelyet nagyapja alapított. Az újságíró csodálkozik, amikor a czernovitzi gettó elpusztítását siratva Ottó felsorolja a jiddis és német zsidó írók egész sorát: Alfred Mardul-Sperber, Immanuel Weissglas, Rosa Ausländer, Alfred Kittner, Moses Rosenkranz és a jiddis költő Itzig Manger. Musilt túlságosan kritikusnak tartja a monarchiával szemben, Paul Celant és Gregor von Rezzorit elismeri.51
*
Egy esztendő múltán a gyógyíthatatlan alkoholista összeesett a Café Tournonban. A váratlanul felbukkanó Max von Riccabona báró, a felállítandó osztrák legitimista kommandó vezetője kísérte fel a szobájába, és intézkedett a kórházba szállításáról. A szegények kórházában Joseph Roth rövid szenvedés után meghalt.
Soma emlékiratai rögzítik Joseph Roth botrányos temetését. Habsburg Ottónak addigra tudnia kellett, hogy az ő kedves “tisztje” nem engedelmeskedett a parancsnak. Arról is értesülhetett, hogy az osztrák kancellárnál titkos küldetésben járó Roth csak Skubl rendőrfőnökig jutott el, aki röviden közölte vele, hogy hordja el magát, mielőtt Hitler megérkezik.52 A kancellár, állítja Roth életrajzírója, Bronsen,53 nem emlékezett, hogy járt-e nála Roth, s ezt azzal mentegette, hogy az utolsó napokban ezernél több emberrel kellett tárgyalnia.
Roth küldetésének tragikomédiáját a szerző egész művét átható mitománia érteti meg. Roth és megannyi társa tehetetlenségében túlozta el a saját szerepét, az egykori birodalomét. S csak a szenvedés avatta őket főszereplővé, míg a valóságban a számkivetettség statisztaszerepe várt rájuk. Stefan Zweig lakását sohasem kutatta át a hatóság: a legendát önmagáról gyártotta a szerző. Roth tárgyal Schuschnigg-gal? De ugyan miért tárgyalt volna Schuschnigg a hírhedett alkoholistával?
Schuschnigg utolsó, az anschluss előtti rádióbeszédéről mindenesetre nagy elismeréssel írt Joseph Roth egy katolikus lapban.54
Joseph Roth barátai – Soma és a többiek – nem teljesíthették utolsó kívánságát, hogy az ugyancsak emigráns Heine közelében temessék el.55 Külvárosi sír jutott neki, egy vasútállomás közelében. S ahogyan Heine megsejtette önmagáról, úgy esett Joseph Rothtal is. “Keine Messe wird man singen, keinen Kadosch wird man sagen.” Se misét, se kaddist nem mondanak fölötte. A Heine-sor csenghetett Roth fülében, amikor az anschluss hírére írta cikkét: “Itt egy világot mészároltak le, s a túlélő világ még egy tisztességes temetést sem ajánlott fel: Ausztria nem érdemelt se kaddist, se Misererét.”56
A svarc-gelb császári színekből font első koszorút Franz von Trautsmansdorff adta át az ugyancsak kitért Friderike Zweignek, Stefan Zweig Párizsban élő elvált feleségének. Zweig nem jött át a temetésre Londonból, mert nem tudta volna elviselni, hogy egy galíciai zsidó katolikus temetést kapott.
Kapott volna, ha ismerősei bármilyen okmányra lelnek, mely kitérését bizonyítja. Volt ugyan gyóntatója, bizonyos Johannes Österreicher, maga is kitért zsidó. Legitimista barátaival Roth a dominikánusokhoz járt misére, de Soma azt gyanítja, hogy “Mozes Krisztus”, ahogyan magát játékosan nevezte, csupán a császári hűség jegyében cserélt vallást, ha cserélt egyáltalán. Max von Riccabona azt állítja, hogy ájulásának pillanata előtt Roth azt hörögte a fülébe, hogy “nem vagyok megkeresztelve”, de a szavait nehezen értette.
Soma azt vallja, hogy látott a halottasházból két papot kisurranni, ám ő mint kánonjogot is tanult jogász lehetetlennek tartja, hogy Isten szolgái egy holttest megkeresztelésére vetemedtek volna.
Joseph Roth koporsóját mindenesetre nem szentelték be a kápolnában. Trautsmansdorff és Degenfeld gróf csoportjától külön ott álltak a zsidók, emigránsok, kommunisták: Alfred Polgar, Egon Erwin Kisch, a száguldó riporter, Hermann Kesten, Soma Morgenstern. A Litvániából Párizsba szökött talmudista, Joseph Gottfarstein egy kaddis, azaz zsidó halotti ima elmondására készült, de megrettent a másik katolikus paptól, Adalbert Brenningmeyertől. A zsidók be-bekiabáltak, hogy hozzanak egy rabbit, de hangjukat elnyomta a külvárosi temető mellett elrohanó vonat. A svarc-gelb koszorú mellé mindenesetre letettek egy vörös-fehérvörös koszorút is. Roth egykori szeretője, a mulatt Manga Bell nem tolakodott a sírhoz, az utolsó sorban állt.57
A temetés után Párizsban a Liga für Geistige Österreich nevében Franz Werfel beszélt. Londonban együtt siratta meg a New York-i Mayflower Hotelben öngyilkos lett Ernst Tollert a később brazíliai száműzetésben öngyilkossá lett Stefan Zweig.
Amerikai emigrációja során a washingtoni Mayflower Hotelben Habsburg Ottó szőtte a monarchia visszaállításának terveit.
Joseph Roth utolsó három művében a hősöket vagy az alkoholizmus vitte el, vagy öngyilkosok lettek. Szegény Toller, siratta még életében Joseph Roth, amikor az expresszionista drámaírót öt év fegyházra ítélték a Bajor Tanácsköztársaságban vitt szerepéért.
Mennyi haza kell egy embernek? – kérdezte egyik írásának címében a Hanns Meierként Bad Ischlben, a Császár kedvenc fürdőhelyén született Jean Améry osztrák filozófus és belgiumi ellenálló, amikor kiszabadult Auschwitzból. Ha van hazád, semennyire, mert az oly természetes. Joseph Roth egy nem létező múltat álmodott hazájának, a Duna-medencei népek testvériségét. Zweig és Toller világpolgároknak vélték magukat. “Ha megkérdenék, hová tartozom voltaképpen, azt válaszolnám: zsidó anya szült, Németország nevelt fel, Európa képzett, az otthonom (Heimat) a Föld, s a világ a hazám.”58
Ha a tétel kiállotta volna a gyakorlat próbáját, Toller nem lesz öngyilkos.
Jean Améry a háború után nem volt hajlandó visszatérni Ausztriába, hiába hívták egyetemi tanárnak. Aztán a frankfurti könyvvásárról hirtelen Salzburgba hajtott, és az Österreichisches Hof szobájában öngyilkos lett.
Habsburg Ottó hetvenéves távollét után látogatott először Magyarországra. Négyesztendősen távozott, de minden ismerősnek rémlett.
Soma Morgenstern 1967-ben, nyolcvanhat éves korában hunyt el New Yorkban. Joseph Rothról szóló feljegyzéseit hagyatékából adták közzé.
A Kapucinusok kriptája legutóbb akkor került a hírekbe, amikor Ottó legidősebb fia, Karl ott esküdött Francesca Thyssen-Bornemisszával. A leánykérés szavairól a Spiegel tudósított. “Akarsz itt eltemetve lenni?” – kérdezte Károly Franceskától.59

 

1 Soma Morgenstern: Joseph Roths Flucht und Ende. Lüneburg, 1994, D zu Klampen, 328.

2 Lengyel Menyhért: A boldog város, Budapest, 1931, Athenaeum, 6–7.

3 Vö. Tamás Ungvári: The Life and Plays of Ferenc Molnár, Citizen of the World. In: Michael B. Dixon–Val Smith (eds.): 500 Years of Theatre History. New Hampshire, é. n., Smith and Kraus, 300–310.

4 Vö. Kiss Endre: Der Tod der K. u. K. Weltordnung in Wien, Köln–Graz–Wien, 1986.

5 Claudio Magris: Der habsburgische Mythos in der österreichischen Literatur. Salzburg, 1966, O. Müller, 278–295.

6 Franz Werfel: Aus der Dämmerung einer Welt. New York, 1937.
7 Thomas Mann: “Mein Verhältniss zu Wien”, 1926. In:

Gesammelte Werke, Oldenburg, XI., 1960, 19.

8 Harry Zohn: Fin-de-Sičcle Vienna: The Jewish Contribution. In: Jehuda Reinharz–Walter Schatzberg (eds.): The Jewish Response to German Culture. Hannover, 1985, U. P. of New England, 137–150.

9 Norbert Leser: Der zeitgeschichtlichen Hintergrund des Werkes von Joseph Roth. In: Alexander Stillmark (ed): Joseph Roth – Der Sieg über die Zeit. Suttgart, é. n., Hans-Dieter Heinz, 1–18.

10 Friedrich Abendroth: Das zweifache Zeugnis des Joseph Roth. In: Materialen, 97. Vö 19. jegyzet.

11 Joseph Roth: Redetskymarsch. In: Werke, ed. Fritz Hackert, I. h. 5., 137–456.

12 Stefan Zweig: Die Welt von Gestern, Erinnerungen eines Europäers. Stockholm, 1944, Bermann-Fisher.

13 Stefan Zweig: Tagebücher. Frankfurt a. M., 1984, Fischer, 472. “Es ist vorbei. Europa erledigt, unsere Welt zerstört. Jetzt sind wir et wirklich heimatlos.”

14 Elias Canetti: Die Blendung. München, 1992, Hanser, 168.

15 Joseph Roth: Tournon. In: Werke, ed. Hermann Kesten, 1976. III., 898.

16 Nahum Goldmann: Memories – the autobiography of Nahum Goldmann. London, 1970, Weidenfeld and Nicolson.

17 George E. Berkley: Vienna and Its Jews – The Tragedy of Success 1880–1980s. Cambridge, MA., 1988, Abt Books, 257 passim.

18 Morgenstern: i. m. 185.

19 Roth legitimista vázlatai, valamint a Steenockerzeelből keltezett elismervények eredetijei a New York-i LeoBaeck Institute-ban várnak kiadásra. Lásd Fritz Hackert: Roth Nachlass im Leo Baeck Institute. In: David Bronsen (hg.): Joseph Roth und die Tradition. Aufsatz und Materialensammlung. Darmstadt, 1975, Agora, 399.

20 Joseph Roth Stefan Zweighez, 1933. II. 10. “Unser Plan ist, den toten von Lequeto nach Österreich zu schaffen und damit auch den lebenden.”

21 David Bronsen: Roth und sein Lebenskampf um ein inneres Österreich. In: Materialen i. m. 14.

22 Joseph Roth Heinrich Graf Degenfeldhez, 1938. XI. 6. In: Joseph Roth Briefe, hg. Hermann Kesten. Köln, 1970, Kiepenheuer und Witch, 524. A Zweighez írott levél. I. h., 282.

23 Az életrazi adatok forrása David Bronsen: Joseph Roth: eine Biographie. Köln, 1974, Kiepenhauer und Witch.

24 A snorrer alakjához: Karl Emil Franzos: Der Pojaz: eine Geschichte aus dem Osten, Stuttgart, 1920, J. G. Cotta. A regény magyar fordítása megjelent a két világháború között. Israel Zangwill: The King of Schnorrers, London, 1954, Rodale Press. Leopold Kompert: Der Dorfgeher: Geschichten aus dem Ghetto. Hg. von Florian Krobb. Gottingen, 1995, Wallstein. Vö. Ghetto writing: traditional and Eastern Jewry in German-Jewish literature from Heine to Hilsenrath. Ed. Anne Fuchs–Florian Krobb. Columbia, S. C., 1999, Camden House. A keleti zsidóság irodalmáról és életéről a legjobb elemzés: Claudio Magris: Lontano da dove – Joseph Roth e la tradizione ebraico-orientale. Torino, 1971, Einaudi. A könyvnémet fordításából-bővítéséből kimaradt Joseph Roth neve. Weit von wo: verlorene Welt des Ostjudentums. Wien, 1974, Europaverlag. Fontos részlettanulmányok: Stefan H. Kaszynski: Der jüdische Anteil an der Literatur in und über Galizien. In: Mark H. Gelber–Hans Otto Horch etc. (eds.): Von Franzos zu Canetti, Jüdische Autoren aus Österreich. Tübingen, 1996, Niemeyer, 129–141. William O. McCagg: Zsidóság a Habsburg Birodalomban. Budapest, 1992, Cserépfalvi.

25 Bartha Miklós: Kazár földön. Kolozsvár, 1901. 31–33.

26 Joseph Roth: Die Kapuzinergruft. In: Joseph Roth Werke, Herman Kesten ed. 6. Köln, 1991, Kiepenheuer und Witsch, 235. Magyarul: Radetzky induló. A Kapucinus kripta. Budapest, 1982, Európa. Joseph Roth Radetzky indulóját már 1935-ben kiadták Boldizsár Iván fordításában. A Jób. Egy egyszerű ember regénye Kertész Imre fordításában Budapest, 1989. A Jób régi fordításait méltatta Kárpáti Aurél, Patai Ervin György és Sebestyén Károly. Lásd János Szabó: Die Rezeption Joseph Roths in Ungarn. In: Michael Kessler–Fritz Hackert (Hrsg.): Joseph Roth, Interpretation, Rezeption, Kritik. Tübingen, 1990, Steuffenber, 299–307.

27 Joseph Roth: Juden auf Wanderschaft. In: Werke 3. I. h., 291–371. Magyarul: Zsidók vándorúton. Budapest, 1989, Makkabi, Lichtmann Tamás előszavával: “Joseph Roth – író vándorúton”.

28 Joseph Roth: Heute Früh kam ein Brief. In: Werke i. h. 4., 1037–1043.

29 Joachim Reiber: Ein Mann sucht sein Vaterland. Zur Entwicklung des Österreichbildes bei Joseph Roth. In: Literatur und Kritik, 243/244, 1990.

30 Levél Forst de Battagliának, 1932. X. 28. In: Briefe, i. m. 240.

31 Interjú David Bronsennek. I. m. 486–487.

32 Kurt von Schuschnigg: Austrian Requiem. New York, 1946, Putnams, 96.

33 Habsburg Ottó–Haas György: Európáért. Bethlen István bevezetőjével. Békéscsaba, 1992, Tevan, 54.

34 Winfried Georg Sebald: Verlorenes Land. In: Text und Kritik, 1988 (99) 20–30. Vö. még W. G. Sebald: Unheimliche Heimat – Essay zur österreichischen Literatur. Salzburg, 1991, Residenz. Különösen Joseph Rothról: Ein Kaddisch für Österreich, 87–104.

35 Norbert Leser: Gab es eine k. k. Sozialdemokratie? In: Walburga von Habsburg–Berndt Posselt (hgs.): Einigen – nicht trennen. Festschrift für Otto von Habsburg zum 75. Geburtstag. Moers, 1987, Steiger, 54–67.

36 Helmut Andics: Der Fall Otto Habsburg. Wien, 1965, Fritz Molden, 99.

37 Der Briefwechsel Otto von Österreich – Dr Schuschnigg. Die Österrechische Post, Paris, 1939. jan. 2. A levelezés szövegéből közöl Andics és Pusztaszeri.

38 Werkmann: i. m. 303.

39 Joseph Roth: Babits: Das Kartenhaus. In: Frankfurter Zeitung, 1932. X. 28. Újraközli Werke, 1976. 4:342.

40 Joseph Roth: Die Kapuzinergruft. In: Werke 6:235.

41 Carl E. Schorske: Fin-de-Sičcle Vienna – Politics and Culture. New York, 1981, Random House, 198.

42 Kerekes Gábor: Der Teufel hiess Jenő Lakatos aus Budapest, Joseph Roth und die Ungarn. In: Literatur und Kritik, 1990 (243/244), 157–170.

43 Joseph Roth: Bruck und Királyhida. Der Neue Tag, 1919. VII. 20. Újraközli Werke, 1976, 3:806–808. Vö. még Mádl Antal: Zum Gedenken an Joseph Roth und Gerhard Fritsch. In: Literatur und Kritik, 1990 (247–248), 335–340.

44 Szomoryról lásd Ungvári Tamás: Ahasvérus és Shylock – A “zsidókérdés” Magyarországon. Budapest, 1999, Akadémiai, 252–253.

45 Eva Reichmann: Heimatlosigkeit als Heimat im Werk Joseph Roths. In: Habsburger Aporien? – Geisteshaltungen und Lebenskonzepte in der multinationalen Literatur der Habsburger Monarchie. Hg. Eva Reichmann. Bielefeld, 1988, Aisthesis, 133–147.

46 Nadine Gordimer: The Empire of Joseph Roth. In: The Radetzky March. Woodstock N. Y., 1995. VII.

47 Walter Benjamin: Werke. Frankfurt, 1985, 6:311.

48 Ritchie Robinson: Joseph Roth. In: Sander L. Gilman–Jack Zipes: Yale Companion to Jewish Writing and Thought 1096–1996. New Haven, 1997, Yale U. P., 355–363.

49 Morgenstern: i. m. 283.

50 Pusztaszeri László: Habsburg Ottó élete és kora. Budapest, 1999, 93. Vö még Erich Feigl: Otto von Habsburg: Profil eines Lebens. Wien, 1992, Amalthea.

51 Otto de Habsbourg: Mémoires D’Europe – Entretiens avec Jean-Paul Picaper. Paris, é. n., Criterion, 204.

52 Roth esetét a rendőrfőnökkel említi Roth egyik nekrológja. Vö. Stefan Fingal: Joseph Roth gestorben. In: Pariser Tageszeitung, 1939. V. 28/29. Utal rá Fritz Hackert: Materialen i. m. 399.

53 Bronsen i. m. 505.

54 Joseph Roth: Victoria Victis! – Zur Rede des Bundeskanzlers. In: Der Christliche Ständestaat, 1938. III. 6. Újraközli Werke, 4: 726–728.

55 Hermann Kesten: Heinrich Heine und Joseph Roth. In: Leo Baeck Institute Yearbook, 1975, XX. 259–273.
56 Joseph Roth: Totenmesse. Das Neue Tage-Buch. Pa-

ris, 1938. III. 19. Újraközli Werke, 1976, 729–731.

57 Hermann Kesten: Kaddisch und Miserere Untergansweisen eines jüdischen Katholiken. In: Bernd M. Kraske (hg.): Joseph Roth – Werk und Wirkung. Bonn, 1988, 71–89.

58 Ernst Toller: Gesammelte Werke. München, 1978. IV: 227.

59 Walter Mayr: Zurück in der verlorenen Welt. In: Der Spiegel, 1992/22.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ungvári Tamás

Keresés

Kategóriák

Könyveim