Oltalomkeresők

Meg se melegedtünk a kicsiny faházban, amikor egy fiatal lányt lőttek be az előkertbe. A rendőrök néhány másodperc múltán kivont fegyverrel a test mellett termettek. Még él, kiabálták egymásnak. Aztán mentő vitte el a sebesültet, csend ereszkedett le az Első utcára abban a Dél-Kaliforniai kisvárosban, ahol az élenjáró magánegyetem ezt a kalyibát bocsájtotta rendelkezésünkre.

A gyerekeink reszkettek. Hová kerültünk? A merényletet sűrű géppisztolykattogás előzte meg, kocsikerekek csikorogtak, por szállt fel a fékezések nyomán.

Éjszaka fél egykor egy rendőr dörömbölésére ébredtünk. Elkaptuk a nyomorultat, csak ennyit akartam mondani. A lány él, de lehet, hogy nyomorék marad egy életre. Felmosták a vért az előkertben? Mert a nyomot megőrizzük egy ideig.

A gyerekek is felébredtek a konyhában berendezett alkóv matracain.

Mondja, hová kerültünk mi? A gyerekek félnek.

Nem csodálom, mondta a csaknem kétméteres, fiatal, fekete rendőr.

A gyerekek nem értik, miért nincs kerítés, – mondtam.

Itt nincs kerítés. Magának is lehet fegyvere. Ha netán rámerészkednének a fűre, lelőheti őket.

De én még nem lőttem elő emberre, mondtam szabódva.

Ők se, mondja a rendőr. Különben a lány nem élne, – mondta a rendőr diadalmasan, saját logikájától elbájolva.

De mondja, kik ezek az azok, faggatóztam az éjszaka kellős közepén.

Hát ezek, meg azok. A Maga utcájának sarka egy bandaháború középpontja. A lány mexikói volt. Odakeveredett a feketék közé. Aztán mindenki elkezdett lövöldözni.

Mindennap lőnek? – kérdeztem a türelmes rendőrt, aki le nem ült volna. Igaz, nem volt még hová, aznap költöztünk. Az ágyunk sarkát ajánlottam, de ő egy legyintéssel jelezte, hogy szolgálatban van. Kint villogott a rendőr-kocsi fénye, a társa vigyázta a mi emberünk biztonságát.

Az egyetem aligha utal ki más lakást.

Mit tegyünk, kérdeztem a rendőrt – immár éjjeli kettőre járt.

Vegyen fegyvert. Ha baj van, odapörköl.

Indultam is másnap San Bernardino felé. Dél-Kaliforniát, távolról, amolyan egységes tájnak vélhette az idegen. Ez koránt sincs így. San Bernardinótól hideglelést kap a forró nyárhoz szokott Los Angelesi. Az óceánról kerekedett szél ott akad meg a hegyek lábánál. Szmog, iparvidék, alsó, vagy még alsóbb középosztály, egyforma házak. A híradóban csak annyit hallottam, egy házaspár halomra gyilkolt embereket Dél-Kaliforniában. Én rögtön azt mondtam, ez csak San Bernardinoban lehetett. Talán Comptonban.

Jobb meggyőződésem ellenére tolattam be egy fegyverkereskedésbe. Egy cserzett arcú férfi fogadott odabent temérdek puska, íj, géppisztoly előtt a pultnál. A fegyverviselési szabályok, bármit hisznek az elpuhult európaiak, évről évre szigorodnak. A sorozatlövő géppisztolyokat, ha nagyobb kaliberűek, egyes lövésekre állítják be, ha legálisan tarthatjuk. Van állam, ahol csak rejtve tartható fegyver, van, ahol éppen meg kell mutatni. Ez nekem mindegy volt. Rendőr mondta, vegyek fegyvert, az Első utcában mindenkinek van, nekem van két gyerekem, ide a fegyvert.

Tetszett is a kereskedő övén fityegő ezüstmarkolatú, mondom is a kisöregnek, ilyen kellene.

Mire, kérdi a cowboynak öltözött alak.

Hát mire kellene, mondom, hát mire is?

Hol tetszik lakni? – kérdezi kedvesen.

  1. városában, Első utca.

Akkor ezzel a fegyverrel nem megy semmire.

Miért ne mennék semmire? Megtanulok célozni. Járok lőterekre. Veszek egy olyan szemüveget, amellyel távolra élesen látok. Van erkölcsi bizonyítványom, lesz rendőrségi engedélyem.

Tudja mi az a stopping power?

Már hogyne tudnám, tudok én angolul, azért is vagyok itt. Az angol miatt. Én angolul tanítok.

Magának ilyen kis fegyver nem elég. Az Első utca gengsztervidék. Ott csapnak össze az etnikumok. Magának legalább egy gépkarabély kell.

Nem veszem meg a fegyvert. A betörő odakint motoz a zárnál. S akkor a vitéz családapa, a humán tudományok vendégoktatója azonnal az orrára igazítja a szemüvegét. Az ágy alól előkapja a gépágyút, egy sámlival feltornássza magát a szekrénytetőre, ahol a tárat tartja rejtve a gyerekektől. Aztán megkeresi a papucsát, mert édesanyja lelkére kötötte, hogy anélkül egy tapodtat sem – gombafertőzés, eldobott szög és különben is. Nem veszem fel a köntösömet, csak úgy pizsamában célra tartok és tüzelni kezdek.

Adjuk össze. Hány perc telt el? Merre járhat a betörő, mire én elsütöm az elsőt. Hetedhét határon túl.

Aznap éjszaka ismét felcsenget a rendőr. Elkaptuk a másik bitangot is, mondja. A lány viszont, sajnos meghalt.

És mondja – kérdezi tőlem, – vett fegyvert?

Nem vettem, vallom be, mert… itt elakadtam. Először szemüveg, aztán a fegyver, aztán a szekrénytetőről a tár, elébb tán a papucs, ezt nem magyaráztam el.

Nagy kár, csóválta a fejét a rendőr. Megvehette volna, mondta. Erre a fegyverre csak ránéznek és menekülésre veszik. Találat esetén a körméből azonosítják, több nem maradt belőlük. Csak ráfogja betörőre, és az elszelel. Akkora benne a „stopping power”.

Tényleg tud angolul, – dicsért meg a rendőr. Egy kis pisztolyból nyolc golyót is beleereszthet, azt nem stoppolja le.

Tudom, tudom, – mondtam első órámat teljesítve a gang háborúban.

Tanulság? Arra nincs időm, az órámra készülök, az Oltalomkeresőkkel kezdem, a görög Aiszkhülosszal, a Danaidákkal. Az amerikai fegyverviselésről nincs véleményem, hacsak azt nem, hogy sajnálom a kislányt, akit belőttek a kertünkbe. A növendékeim viszont azt magyarázták nekem, hogy a a fegyverviselés benne van az alkotmányban, azt meg nem változtatják esztendőnként. Mert jogbiztonság, törvény előtti egyenlőség, sajtószabadság, satöbbi.

A San Bernardinói, Pakisztánból jött gyilkosok is oltalomkeresők voltak, véres tettükre nincs bocsánat. Ők fegyver nélkül is gyilkoltak volna, ha kell puszta kézzel. Nem a fegyvereik öltek, hanem az ideológiájuk. Egyébként a vallás szabadsága is alkotmányos jog.

Az „Oltalomkeresők” igazán véres darab. Vérfertőzés, vérbosszú, túlvilági ítélet. Szerzőjét állítólag halálra ítélték hazaárulásért, holott két csatában is vitézül harcolt.

Nincs hová menekülni.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ungvári Tamás

Keresés

Kategóriák

Könyveim