Parancsmegtagadás

Elbert János irodalomtörténész és műfordító, a Nagyvilág folyóirat egyik szerkesztője édes unokaöcsém volt. Édesapja Elbert Ferenc hatvani családból származott, rokonsága a Hatvany Deutsch cukorgyárban dolgozott. Ö vette el édesanyám világszép húgát, Zelma nénit, a Pénzintézeti Központ ifjú titkárnőjét. Zelma néni szépségben verte Greta Garbót, de csak a szegény zsidó cipész, Weisz Salamon és Pollák Háni gyermeke volt, ezért nem várt rá különb férfi a házasságban, mint a korán kopaszodó kishivatalnok a traktorgyárból, Feri bácsi.

Jancsival, édes unkaöcsémmel együtt nőttünk fel, bár ők a Bakáts téren laktak és mi a Kossuth Lajos utcában. Aztán együtt bujkáltunk a németek bevonulása után. Valamiképpen a mi házunk lett a kijelölt zsidóház az Astoria német parancsnokságának tövében.

A felnőtteket minduntalan behívták munkaszolgálatra. Az asszonyokat (anyáinkat) a Kisok pályán gyűjtötték össze. A férfiakat a Dohány utcai zsinagógába terelték Feri bácsi nagy bánatára, mert ők már kitértek, reformátusok voltak, Jancsi református gimnáziumba járt. Az egész nagy félreértésnek rémlett, ha nem lőttek volna folytonosan.

Amikor a szülőket elvitték, mi magunkra maradtunk Jancsival, aki loboncos hirtelenszőke hajával, kék szemével nagyon reformátusnak nézett ki. A foga előreállt az igaz, de ez is a védelmére szolgált. Egy rendes zsidó családban akármilyen szegénység járta, a fogszabályozás már akkor is divatban volt. A reformátusokról nem tudok nyilatkozni.

Jancsival villamosra ültünk, miután letéptük a sárga csillagot. Az Aggteleki utcában egy mentőorvos ajánlott menedéket azzal a feltétellel, hogy bombázáskor nem mehetünk le a pincébe. Amikor bombáztak, akkor behúzódtunk a nappali sarkába, sírdogáltunk egy kicsit, aztán megnyugodtunk. Sorsot húztunk, hogy a polgári család könyvtárából ki mit olvas. Rám a kék-kötéses Molnár Ferenc összes jutott, Jancsinak a piros Zilahy Lajos egybegyűjtött. Manapság mindenki nyavalyog és áldozat szeretne lenni. Mi nem éreztük magunkat annak. Jól megvoltunk.

Mindenféle jóemberek segítségével egyre közelebb oldalogtunk a fronthoz. Az oroszok, akiket mi nem tudtunk kiretusálni az emlékezetünkből, már a Felka (ma Wallenberg) utcánál voltak. Még egy két nap és lesz kleba. Nem volt semmi bajunk, csak rettenetesen éhesek voltunk. Bejött egy orosz tank a Katona József utcába, üggyel bajjal felkapaszkodtam rá s könyörgésre fogtam, kleba, kleba. Jancsi, akire az orosz szótár tanulmányozása jutott a bujkálásban, míg rám az angol, addigra már tökéletesen beszélt oroszul. De hagyta, hogy én kínlódjak a drasztutyével. Magyarul még selypített, amikor azt hajtogatta, Tomita éhes vagyok.

A Jancsi édesapja, a Feri bácsi, meg az én apám mindenféle kalandok után felénk baktattak, miután megszöktek innen-onnan. Megtömött elemózsiás kosárral integettek nekünk néhány órával Pest felszabadítása után a sarokról, amikor egy Budáról kilőtt akna mértani pontossággal vágta ketté Feri bácsit, a Jancsi apját. Az aknasüvítésre az én apám, a Károly csapatkereszt kitüntetettje, akinek Béla bátyját egy olasz akna tépte szét Isonzónál, félreugrott, mert jó tüzérként még a röppályát is érzékelte. Ott volt a sok kaja, melasz, Planta tea és kétszersült, de ott volt Feri bácsi is kettétépve.

Azon éhesen temettük el Jancsival Feri bácsit. Nem tudom ki fogta a felső Feri bácsit és melyikünk az alsót. De a fagyott januári földet kihányni nem volt csekély munka.

Az oroszok mindenütt fogdosták az utcán az embereket, az apámnak nem volt tanácsos tovább kóborolnia a két Ukrajnában lábon kihordott infarktusával. Szerettünk volna mielőbb fedél alá jutni a matrácainkkal, egy megmentett lepedővel, a Molnárral és a Zilahyval, amit befejezésig kölcsönvettünk. A mi lakásunk épen maradt, csak kifosztva, de megvoltak a falak, ablak nélkül. Egy stelázsiból szánkót ácsoltunk Jancsival, egy redőnyhevederből kantárt, és e kantárba bújva indultunk neki a Vilmos császár útnak azon a rettentő télen, a havas Budapesten.

Gépfegyvertűzbe egy kereszteződésben kerültünk, egy zongoraboltot vert a sorozat, a húrok sikoltva pattantak el. Mi szólt ott a pokolból, a fekete zongora?

Visszatekertük a hevedert, mert a szögünk elfogyott. Hazaértünk végülis, ha a kiégett lakást annak mondhattuk. A Jancsi azt kérdezte, hol fogok én lakni? Mondtam neki itt. Okos kisgyerek volt, rögtön felfogta, hogy árva. Felcipelte az egyik matrácot a negyedik emeletre, behúzódott az egyik szoba sarkába, rákuporodott a hótól nedves vackára és csendesen sírdogált.

Ez lett az a szoba, ahol egész életét töltötte. Itt járta ki az iskoláit, idevette a Zelma nénit, az édesanyját, aki egy rózsaszín pongyolában meredt maga elé napestig, feltehetően azon merengve, hová tűnt Feri bácsi. Jancsi aztán ide nősült, itt nevelte fel gyönyörű fiát, akinek vonásain átütött a világszép Zelma csontozata. A Zelma nénié, aki az ura halála után nemigen ment ki az utcára, holott volt nálunk lift is. Egy idő múltán eltávozott közülünk, s így felszabadult egy fürdőszoba használat. Zelma néni hosszan s gyakorta mosta ki a rózsaszín pongyolát.

Nekem erős, fekete apám volt, nagy szivarokat szívott, az én otthonom az ő rókaprém-galléros bundája volt, amelybe, ahányszor legyűrt a szorongás, bebújtam, s a naftalinos szekrényben imádkoztam, hogy én is nagy és erős legyek. Jancsiéknak nem volt bundája, még apja se volt, szegénynek. Ott volt viszont a temérdek nagy esze. A nyelvérzéke. Én ilyet sohasem láttam s azóta se. Ültünk mi is napestig, mint Zelma a rózsaszín pongyolában, csak mi a szabászasztalnál, amelynek végén anyám varrta a ruhákat. Ott tanultunk mi, ha lehetett, például nyelveket. Velem szemben ült a Jancsi. Amíg én a finn nyelvtannal bajlódtam, addig ő néhány hét alatt megtanult svédül. Amíg én a héberrel (mindmáig), ő már hollandul beszélt.

Elfelejtettem, mikor barnult be s kopaszodott meg, mikortól állt ki a szájából az agyara szinte vízszintesen. Gyakori tévéműsoraiban az operatőrök behunyt szemmel fényképezték. Amikor azonban megszólalt nyomdakész mondatokkal, mindenkit lenyűgözött. Engem is mindétig, holott megszoktam a rizsát. Jancsi páratlan fordító volt, Csehov, Albee, Erenburg, Andrejevski. Most ez a kincs parlagon, ismeretlen számlára folynak a honoráriumok, szemfüles dramaturgok honorárium részesedésért átdolgozzák a szöveget. Sebaj, Arany Jánost is átdolgozzák, holott annak már nem jár jogdíj.

2007 április 18-án a Budapest Televízió műsorában Dr. Ilkei Csaba bemutatta Elbert János beszervezési nyilatkozatát, amelyet a titkosrendőrségnek írt alá 1969 áprilisában. Tettének oka hazafiság. Egyetlen kézírásos jelentését találták meg, amelyik egy baráti társaság vacsorájáról számol be, kik voltak ott, de egyetlen rossz szót senkiről. Kapcsolati tisztje boldogtalan jelentéseket fogalmazott. Sehol semmi konkrétum. Végül Elbert János irodalomtörténész 1973 március 9-én megtagadja az együttműködést a rettegett állatbiztonsági szolgálattal. Aktájának részleges megsemmisítését azzal indokolták, hogy jelentései értéktelenek voltak.

A közreműködés megtagadásának tizedik évfordulóján Elbert János elhagyta irodáját s imádott családját sem értesítve, Siófokra sietett. 1983 március 9-én a siófoki móló ötcentis vizébe fulladt. Holttestét a siófoki hullaházban én azonosítottam Nem hasonlított önmagára. Boncolási jegyzőkönyvei itt sárgulnak az asztalomon, a többes szám indokolt. Boncolások voltak ezek a javából a megrendelő kívánsága szerint. Azt a szigorúan titkosított iratot is, amelyet a háromperhármas belső elhárítási ügyosztályról került ki Vagyoczky Béla rendőrezredes aláírásával, hogy én követelem Elbert kihantolását, itt őrzöm az asztalomon. Ez már nem szabászasztal.

Könyvet írtam Elbertről, 1990-ben jelent meg, kaphatatlan. A magyar könyvek sorsa: sikertelen író az, akinek művei elfogynak, sikeres az, akinek nem s még kapható. A történet számos kísérteties mozzanata közül megnyugtató, hogy én nem tudtam a beszervezéséről. Nyilván engem akart ezzel védeni. A könyvem arról szólt, hogy rejtélyes haláláról semmi sem deríthető ki, mert azok a szakemberek, akik feltehetően végeztek vele, világszinten űzik a nyomok eltüntetését is. De, ismételgettem én, annyi bizonyos, hogy vétlen áldozat volt, mert igenis minden áldozat vétlen.

Továbbá nem hiszek a véletlenekben. Tíz nappal az apa halálára a fia is vízbe fulladt. Esztendőre rá a felesége levetette magát abból a házból, ahol mi Pest háborújának másnapján vackot vetettünk.

Az előkerült irat megmenti az emlékét. Beszervezték, mert árva volt, gyáva volt, hülye volt. Beszervezhették, mert a Feri bácsit kettétépte a bomba. De a beszervezésére négy esztendővel „Firkász”, ez volt az álneve, bejelenti, hogy megtagadja az együttműködést. Hányan tették ezt kisgyerekkel és családdal?

Ez az én öcsém, a mindenekelőtt gyáva, a mindenekfelett hős. Gyarló, édes, okos ember, a Weisz Salamon cipész és foltozóvarga református unokája.

2007. április 30.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ungvári Tamás

Keresés

Kategóriák

Könyveim