Trauma, ha mondom, segít a gondon…

Bertolt Brecht 1947. október 3o-án állt az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló kongresszusi bizottság elé. Szivarozott, röhögcsélt, az alázatosság maszkjában pökhendi volt. Tolmácsot kért, mintha nem tudott volna angolul, de versei angol fordítását élénken bírálta. Amikor az ügyész (Mr. Stripling) egy kommunistagyanús költeményét olvasta fel, majd azt kérdezte, hogy azt vajon ő, Bertolt Brecht írta, a vádlott azzal igazította ki, hogy ő nem angolul, hanem németül szerzett verseket.

A tárgyalásra Brecht jól felkészült, egyik emigráns társával több főpróbát tartottak, nehogy óvatlanul bemártson bárkit is. A hollywoodi tizenkilencek, akiket Brechttel együtt idéztek be, nem ismerték el a Bizottság illetékességét. Brechtnek viszont több ügyvéd tanácsolta, hogy külföldiként feltétlenül jelenjen meg, hiszen célja nem egyéb, minthogy önként távozzék az országból. Brecht nem „mártott be” senkit, viszont zseniális színészként „kimosta” magát. A kihallgatás másnapján, 1947. október 31. án, az Air France menetrendszerű járatán elhagyta az Egyesült Államokat.

Brecht vallomása volt az egyetlen, amelynek nemcsak gyorsírásos jegyzőkönyve, hanem hangfelvétele is fennmaradt (FD 5531), így bizton megállapítható, hogy nem vallott senkire. A kortárs amerikai lapok arroganciát vetettek a szemére.

Megalapozatlan tehát Heller Ágnes feltételezése, hogy Brecht bárkire is terhelő vallomást tett. (A szégyen traumája, ÉS 2006. aug. 4) Következésképpen megalapozatlan a nem létező tényre épített felhőkakukkvár (bibliai nyelven s másként tohuva-bohu) is, miszerint azért, mert „Brecht vallomása nyilvános volt, s ő, mivel nem volt bűntudata sem, nem is szégyellte magát.”

Nem volt bűntudata, mert nem volt bűne. Ez kevésbé komplikáltan hangzik, de igaz. Ügynököket leleplezni nagy divat, feljelentőket még csábítóbb. A klasszikusok sincsenek biztonságban. Szegény Bert Brecht.

Heller akadémikus szerint Brecht a saját megalkuvásának traumáját költötte át a Galileiről szóló drámájába, miként Szabó István filmrendező a maga traumáját a „Mephistó”-ba.

Ez a trauma-párhuzam is érvénytelen. Brecht „Galilei élete” első, úgynevezett dániai változatát 1943-ban mutatták be Zürichben, öt esztendővel azelőtt, hogy szerzője terhelő bizonyítékokat szolgáltathatott bárkire, s így bűntudatot növesztett volna. A Galilei második változata a nagy színész, Charles Laughton segítségével 1947-re készült el, a tárgyalás előtt. A harmadik és utolsó változat az ötvenes évekből hirdette a megalkuvás szépségét Galilei örvén.

A szakirodalom számos feltételezése próbálta megfejteni, mit költött át Brecht a Galileiben. S ha már trauma, akkor Radek, vagy Buharin önvádló megalkuvására gyanakszanak: Brecht, habozva ugyan, de önmaga előtt is igazolni próbálta a kirakat-pereket.

A művekben sokféleképpen értelmezhető önéletrajzi elemekre vadászó traumatológusokkal nehéz elfogadtatni, hogy „A Galilei élete” túlnyomóan Galileiről, a nagy alkalmazkodóról szól. Amúgy brechti módon elidegenítve, egy olyan objektivált példázatban, amelyiknek adott önéletrajzi kulcsa nehezen illik a Bizottság előtt tanúsított magatartásra. Brecht sokszor alkudott: ezúttal nem.

Lekötelezett volna Heller akadémikus, ha a Galileit a közkézen forgó s tőlem származó magyar fordításából idézi. Nem élt vele, ezzel azonban nem okozott különösebb traumát. A fordítónak ezúttal is behozhatatlan előnye, hogy bizonyítottan olvasta a művet.

One comment

  1. Forrai Márta szerint:

    Tisztelt Professzor Úr!
    Most olvastam A Zuckerberg-galaxis című könyvét. Minden sora gyönyörűséget jelentett számomra. Egyetértek a mű szellemiségével. Sok szeretettel kívánok hosszú, egészségben eltöltött munkás éveket. Tisztelttel Forrai Márta Kaposvár

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ungvári Tamás

Keresés

Kategóriák

Könyveim